8. /Legutóbb, az iskolabálon..*/

2011. nov. 29. 12:59 - írta Lallita

Hát, lehet ilyet mondani, hogy ez egyik kedvenc részem?:D /A./ Majd ti eldöntitek. Kíváncsiak vagyunk, hogy tetszik e :) Jó olvasást csajooooooooooook.

Sapkáját levette feje tetejéről, összeborzolta a haját, majd sapkáját kabátja zsebébe gyűrte. Mosolyogva mentem mellette, néha-néha lopva rápillantottam. Csillogó szemekkel nézte a falakat az ajtókat és a falakat díszítő rajzokat.

- Milyen rég voltam itt.. – mosolyodott el, visszanéztem a szekrényekre, bal kezemet óvatosan húzni kezdtem rajtuk.

- Én is. – bólintottam, ismét felnéztem rá. – Húú, emlékszem mikor itt mentem.. a legelső napomon..

- Október 28-án. – fejezte be, rám mosolygott. Lesütöttem a tekintetem, felnevettem.

- Honnan tudod? Így emlékszel? – kuncogtam ránézve, egy nagyot bólintott, zsebre dugta kezeit.

- Tod és Mike jól ki is gáncsoltak. – röhögött fel, vállába boxoltam, összébb húztam magam. Kezdtem zavarba jönni, csak visszaemlékeztem. – Még abban az évben te voltál a halloweeni hercegnő. – nézett rám, felsandítottam rá. Éreztem, hogy pirulni kezdtem, majd bólintottam.

- Mert nekem volt a legnagyobb boszorkány kalapom. – formáztam kezeimmel fejem köré a hegyes kalapot és pukedliztem egyet.

- És a legjobb arcfestéked. – nevetett fel, maga elé nézett. Megcsóváltam a fejemet, úgy volt, ahogy mondta. Megijedtem a fiúk zombis hülyeségétől, és haza akartam menni. Anya mondta, hogy jól megmutatjuk nekik. A padlásról előszedte az összes ijesztő dolgot, amit talált és megmaradt az ő gyerekkorából. Ruhákat szaggattunk.. Apa egy seprű nyelét is elvágta, hogy a méretem legyen. Elmosolyodtam, felsóhajtottam. – Emlékszel? – torpant meg és a fal felé fordult, kíváncsin álltam mellé. - Nézd csak.. – mutatott fel. Egy 2000-es tabló volt a falon. Az elsősöknek. Az alsó szint szinte csak a kicsiké volt, és az összes tablót kirakták a falakra. Mosolyogva kerestem meg a nevemet, és néztem farkasszemet 6 éves énemmel.

- Te hol vagy? – futtattam végig szemeimet az összes képen, de egyiken sem láttam Justint. Még a neve is elkerülte a tekintetem.

- Ott, pontosan melletted. – bökte ujját az arcára. hunyorítva néztem a grimaszoló Justinra, kénytelen voltam hangosan felnevetni. Kezeimet azonnal szám elé kaptam.

- Hát te bolond vagy.. – fúrtam arcomat egy pillanatig vállába, majd gyorsan el is hajoltam, ahogy megéreztem illatát. Eszméletlen volt, még gyorsan kellett cselekednem, vagy különben még ennél jobban is megfeledkezem magamról.

- Hát igen.. – grimaszolt, felsóhajtott. – Azt hittem.. megkaptam az osztály bohóca címet.. – zavartan túrt hajába, elől felállogatta ujjaival, felém fordult.

- Valami olyasmi.. – néztem fel rá, szemei csillogtak, mint a sötét égbolt, tele csillagokkal. Akárhányszor meglátom szemeit, mindig eszembe jut kicsi énje. Egy fikarsznyit sem változott tekintete.. – Uhm, menjünk. Tovább.. – kaptam el tekintetemet, mikor észrevettem, hogy kicsit sok ideig bámultam őt. Hátat fordítottam és a lépcső felé kezdtem menni. Gyorsabb tempóban próbált beérni, felugrott mellém, a második lépcsőfokra.

- Tudod.. eléggé megváltoztál.. – szólalt meg, bal kezemet a piros korlátra csúsztattam. Elmosolyodtam, de nem néztem rá. Ezek szerint neki is ezek a gondolatok cikáztak a fejében fél perccel ezelőtt. – Ezért nem ismertelek meg rögtön. De volt benned valami nagyon ismerős..

- Nem kell mentegetőznöd. – néztem rá, beszédre nyitott ajkait összezárta. – Figyelj, én megértem. – nagyot nyeltem, elnéztem róla. Kanyarodtunk a lépcsőfordulóban, és megérkeztünk a második szintre. – Több millió arcot láttál.. Még szép, hogy elfelejted az enyémet. – tűrtem fülem mögé zavartan hajamat, fejemet amennyire csak tudtam, elfordítottam tőle. A folyosó üres volt, csak mi ketten voltunk. Halk cipőkopogásunk zengett végig az épületen, valamint Justin szapora lélegzetvétele.

- Nem egyhamar felejtek el egy ilyen arcot.. – suttogta, leginkább magának.

- De mégis megtetted. – néztem rá hirtelen. Szemei csalódást és bocsánatkérést sugároztak, ajkaimat össze kellett szorongatnom, vadul remegtek. Ahogy ismét beszédre nyitotta száját, megráztam a fejemet. – Ne, kérlek, ne beszéljünk már erről. A lényeg, hogy.. – kerestem a szót, hogy mit mondhatnék, de az én érzéseimet nem akartam a szájába rágni. – Hogy..

- Hogy itt vagyunk. – fogott rá ujjaival kezemre, felnéztem rá. Megálltunk, közelebb lépett. – Csak azt akartam tudni, hogy.. – a csengő éles hangja félbeszakította mondandóját, hirtelen oldalra kapta a fejét. – Gyere. – fogott rá a kezemre és végigfutott velem a folyosón. Mögöttünk sorra nyíltak ki az osztályajtók, ezen a szinten már negyedikesek voltak. Biztos voltam benne, hogy akadt itt néhány rajongó, ez is lehet annak az oka, hogy Justin egyre gyorsabban futott. – Keith, siess. – nézett rám hátra. Másik kezemmel ráfogtam karjára, közelebb húztam magam hozzá, lefordult velem a folyosó végén. Lefutottunk a lépcsőn. Emlékeztem hova vezetett ez.. A tornaterembe.

Lapos talpú suprája, csak csúszott a felmosott járólapon, ahogy leugrott a harmadik lépcsőfokról, eresztette a kezemet. Sietve fordult meg, felnyújtózkodott derekamért, és leemelt. Átkarolta derekamat, másik kezével futás közben enyémet kereste, szorosan megfogta. Mellettünk megjelent a tornaterem széles üvegablaka, elmosolyodtam. Senki nem volt bent és az öltözők környékén.

- Itt nem látnak meg. – nyitott be a műanyag, kétszárnyas ajtón, kezemet kihúztam övéből, nadrágomba töröltem az izgalomtól nyirkos tenyeremet. Szemeivel azonnal kiszúrta a kosárlabda állványt. Nadrágját fogva kezdett rohanni, mosolyogva csuktam be az ajtót és sétáltam be a terem közepére. – A nap dobása. – állt meg előttem, a pálya felénél. Becélozta, és mikor eldobta, egy jól irányzott lökéssel a földre terítettem és a pattogó labda után futottam. –Hé, ez mocskosul nem volt fair.. – tápászkodott fel, mosolyogva kezdtem pattogtatni a labdát.

- Attól függ, honnan nézzük. – mondtam, majd megfordultam és egy dobással bedobtam. – Hogy az enyém legyen a nap dobása, ezzel szemben még jó, hogy fair volt. – mosolyogtam rá pimaszul, elvigyorodott.

- Hát te nem változtál semmit.. – porolta fenekét fejét rázva. – Mindig is utáltam, ha legyőztél valamiben. – indult meg felém. Hátat fordítottam neki, azonnal elvigyorodtam. Szívem hevesen dobogott, a labda felé indultam. Ahogy nyugisan lépkedtem, olyan hirtelen sprintelt el mellettem, mint a gyalogkakukk. – Na, most legyél nagymenő. – kezdte el pattogtatni a labdát nagy terpeszben állva. – Tudod.. egy meccsen több ezer dollárt nyertem jótékonysági célra.. – mosolygott büszkén, megforgattam a szemeimet.

- Csaltál! – mondtam neki színtisztán a szemébe. – De neked el lehet nézni.. – dobtam egyet a hajamon, arcáról lefagyott a mosoly. Ajkamba haraptam, hátat fordítottam neki és nagy iramban kezdtem futni a szertár felé. Ahogy odaértem, az ajtónak tapadtam, megfordultam.

- Szóval azt mondod, kihasználom a hírnevemet? – indult el nagy léptekben felém Hosszú lábaival fél pillanat alatt szelt át 5 métert, nagyot nyeltem. Milyen rég incselkedtem vele..

- Teljes mértékben. – néztem egyre közelebb érő alakját, közben jobb kezemmel kitapogattam a kilincset. Megvártam, amíg teljesen odaért, jobb kezét fejem mellett támasztotta meg. Nagyot nyelve néztem fel rá, mellkasom vadul hullámzott, fejemet már nem tudtam hátrébb préselni, pedig vészesen közel került hozzám.

- Rossz embernél húzod ki a gyufát.. – morogta vigyorogva, hirtelen szólalt meg a csengő, teljesen összerezzentem, ő még mindig rezzenéstelen arccal nézett szemeimbe. –Keith..- súgta nevemet, ajkai érintkeztek orrhegyemmel, lehunytam a szemeimet. Éreztem teste melegét, és ahogy közelebb simult hozzám, úgy rándult meg a kezem és estünk be a szertárajtón. Mivel egy nagy matrac terült el mögötte, mind a ketten azon landoltunk. Az előbbi hangulat köddé vált, hirtelen nevettünk fel. Justin mosolyogva gurult mellém, fejemet a matracba szorítottam.

- Mennyi az idő, szupersztár? – hagytam alább nevetésemmel, felült, egyik lábát a földre rakta, megnézte karóráját.

- Kilenc óra múlt.. – ráncolta össze szemöldökeit, azonnal felpattantam.

- Úisten, nekem mennem kell. Nem lóghatok el egész nap.. – tápászkodtam fel ijedt tekintettel. Justin értetlenül követett kimenet a szertárból, idegesen túrtam hajamba.

- Várj, Keith.. – kapta el a karomat, kirántottam. Nem. Nem szabad.. Képtelenség, hogy ismét belé szeressek. Ismét itt hagyna, és már egészen más a helyzet. Szinte felnőttek vagyunk, én biztos nm élném túl. Még most is félek arra gondolni, mi lesz pár hónap múlva, pedig.. Nincs is köztünk semmi az istenért! – Keith, a fenébe már. – kapta el karomat már a lépcsőn menet. – Nyugalom.. – fordított meg, jobb kezét derekamra csúsztatta. zihálva néztem fel rá, tenyereimet mellkasára csúsztattam, minél jobban el akartam magamtól tolni. – nélkülem úgysem jutsz sehova.. Nálam van a cuccod. – nevetett halkan, kivillantotta fehér fogait, szemeit megcsillogtatta. Felsóhajtottam, lehajtottam a fejemet, lehunytam a szemeimet.

- Jó, igazad van.. – sóhajtottam, bal kezét kicsúsztatta enyémből és hátamra simította, magához nyomott, fejem mellkasának nyomódott, oldalra fordítottam, fülemet szívére raktam, eszeveszettül dobogott. Ő egy lépcsőfokkal lejjebb állt, mint én, pont tökéletes volt a magasság.

- Különben is.. Még meg akarom nézni a negyedikes termünket. – súgta mosolyogva hajamba, majd elhajolt tőlem. Az ellenkező irányba akart húzni, de nem mozdultam.

- Justin.. – húztam magam felé, visszafordult.

- Utána megyünk. – nézett komolyan szemeimbe. – Ígérem.. – hüvelykujját megmozgatta kézfejemen, felsóhajtottam. Lehúzott a lépcsőről, egészen magához, engedelmeskedtem neki. – Köszönöm. – súgta hajamba, majd lassan húzni kezdett a következő lépcső felé, ami a második szinte vezetett minket.

Egy mosollyal az arcomon követtem futva a lépcsőn, a folyosók ismét teljesen üresek voltak. Hihetetlen, hogy még mindig így ismeri ezt az épületet. Mintha tegnap történt volna az egész, hogy itt futkároztunk.. Pedig nekünk erre a részre tilos volt jönni, de mégis megtettük. Felértünk a második szintre. A rajzversenyek eredményeit függesztették ki ide. A fal közepén helyezkedett el a mi osztályunk ajtaja. Eleresztettem Justin kezét, szinte már alig tartotta, csak húzott maga után.

- Nézd, ez volt az.. – állt meg az előbb említett terem ajtaja előtt. Lassan belesett a kis ablakon, az ajtó tetején, háta mögé álltam. – Jó lenne visszapörgetni az időt.. – simította bal tenyerét a kék ajtóra, fejét lehajtotta, felsóhajtott. Ujjaimat összefontam alhasamnál, úgy néztem rá. Fekete dzsekije felgyűrődött derekánál, krémszínű pulóvere kilátszódott.

- Igen, jó lenne. – döntöttem hátamat a zöld szekrényeknek, halkan csattantak meg a zárak, felsóhajtottam. Lassan eltávolodott az ajtótól, szemeit végigfuttatta a falakon, jobb kezét hajához emelte. Felém fordult, lassan közelebb jött. Mellém dőlt, felhúzta jobb lábát, ránéztem. Fejét a szekrénynek döntötte. Felsóhajtottam lehajtottam a fejemet.

- Vicces.. – nevettem fel halkan. Szemem sarkából láttam, ahogy felém kapta a fejét. – Míg te ide visszavágysz, én mindent megteszek, hogy elkerülhessek innen. – eddig erre nem is gondoltam. De ahogy eszembe jutott, elöntött a stressz és az izgalom.

- Nem is értem miért akarod ezt ennyire.. Hiszen csodás életed van itt. – mutatott szét a folyosón, ezzel jelezve, hogy Stratford egy csodás mesevilág és az is volt.

- Tudod, te elég régen voltál itt. Fogalmad sincs milyen istenigazából itt meglenni.. Neked bejött az élet, nekem miért ne lehetne? – tettem jobb kezem mellkasomra. Lassan lecsúsztam a földre, hátamat a szekrényemnek döntöttem, jobb kezemmel hajamba túrtam, bal térdemre fektettem.

- Először is.. – lépett közelebb hozzám, leguggolt mellém. – Bármit meg tudsz valósítani, amit szeretnél.. – nézett szemeimbe. – Másodszor.. – nyújtotta felém balkezét. – Állj fel, mert megfázol. – mosolyodott el halványan, halkan felnevettem. Kezemet az övébe csúsztattam, és felálltam. Viszont, ahogy felhúzott, úgy nyomta hátamat a szekrényajtónak. Zihálva, ijedten néztünk egymással farkasszemet, jobb kezét derekamra csúsztatta. Lehunytam szemeimet, homlokát enyémnek döntötte. – Bízom benned, Keith. – suttogta. Kezeim teljesen megmerevedtek, erőt kellett vennem, hogy derekára simítsam őket.

- Miért teszed? – suttogtam vissza. Szívem majd’ kiugrott a torkomon keresztül, borzasztó rég éreztem ilyet.. talán még sohasem. Senki sem tudta ezt az érzés kiváltani belőlem.

- Mert ismerlek. – bal kezét arcomra simította, eltűrte hajamat, nagyot nyeltem, nem szóltam semmit. – Tudod.. – nevetett fel halkan, homlokát kitartóan az enyémnek döntötte, jobb kezemmel kabátjába markoltam. Gondolatban le kellett láncolnom magamat, hogy ne húzódjak közelebb és csókoljam meg. Lehelete miatt összefutott a nyál a számba, lábaim megremegtek, bal kezemet felcsúsztattam hajához és belemarkoltam. - Legutóbb.. az iskolabálon éreztelek ilyen közel magamhoz..

7. /Nem, ma nem kell menned..*/

2011. nov. 27. 12:00 - írta Lallita

*Jaaaaaaaaaaaaj. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki gratulált :) Annyira aranyosak vagytok<3 Imádunk benneteket! Aylar voltaaam.

Reggel hasogató fejfájásra keltem, Dylan és Bryan hangja ütötte meg fülemet. Szemeimhez kaptam kezemet, tenyeremmel megdörzsöltem őket, lassan kinyitottam. Kisebbik öcsém, Bryan vigyorogva ült a csípőmön, Dylan az ablaknál állt.

- Mit akartok? – kérdeztem rekedtes hangon, alkaromra támaszkodtam, úgy néztem fel Dylanre. Elhúzta a hófehér, virágmintás függönyömet, úgy leskelődött az ablakból.

- Jó reggel.. – motyogta Dy, vigyorogva sandított hátra rám, fintorogva vágtam vissza magam a párnámba, karjaimmal vakon tapogattam ki Bryan testét, magam mellé húztam és átöleltem.

- Kösz, de.. Ennél rosszabbul nem is kelhettem volna.. – sóhajtottam, arcomat öcsém vállába fúrtam, karját átdobta rajtam, felkarjára hajtottam a fejem, átkaroltam derekát.

- Nem.. – rázta meg a fejét Dylan, elhúzta a függönyt, majd felém fordult. – Azt mondtam.. Jó reggel. – megnyalta ajkát. – Legalábbis neked jó.. – értetlenül bámultam felé, vigyorogva bökött fejével az ablak felé.

- A herceged kint vár! – kuncogott fel Bryan, majd hangosan felköhögött, felkaptam a fejem. Jelentőségteljesen kérdőn néztem Dylanre, vigyorogva kezdett bólogatni. Lerántottam magamról a takarót, az ablakomhoz rohantam, kihajoltam rajta. A szívem hevesen kezdett verni, ahogy megpillantottam fekete dzsekiben, türkizkék sapkában és egy szürke nadrágban a kerítés előtt ülni a táskáján, elvigyorodtam.

- Ezt nem hiszem el.. – suttogva fordultam meg, lehunytam a szemeimet. Próbáltam elfojtani feltörő vihogásomat, de aligha ment. – Mit keres itt? Beszéltetek már vele? – kérdeztem izgatottan, miközben a szekrényemhez rohantam. Kikaptam belőle egy koptatott, sötétebb csőfarmert és egy virágmintás sötétkék pólót.

- Anya felkeltett, hogy kint vár a haverom. – röhögött fel Dylan, majd kihúzta komódom fiókját, odadobta nekem a fekete melltartómat és egy zoknit. Bryan a fejére húzta a takarómat, Dylan elfordult. – Mondtam neki, hogy nem ismerem, ő nem az én ismerősöm, erre felkeltette Bryant is! – lekaptam magamról pizsama felsőmet, belebújtam melltartómba, pántjait felhúztam a vállaimra, kibújtam nadrágomból, felrángattam magamra farmeromat.

- Segíts.. – lépkedtem hátrafelé, Dylan bekapcsolta a melltartómat, hajamat előre dobta. – Nincs ma suli, fiúk? Bryan, megint beteg vagy? – kérdeztem komolyan, ő válaszul csak tetetetten felköhögött, Dylan megrázta a fejét.

- Nincs első órám. – válaszolt, majd hátat fordítva nekem folytatni kezdte a mesélést. – Szóval… Apával kitalálták, hogy biztosan a vasárnapi „úriember”, szóval vagy küldjem el vagy keltselek fel.. Persze az elküldést apa ajánlotta fel, anya meg ragaszkodott hozzá, hogy feljöjjek. – időközben magamra húztam a zoknimat és a pólómat, röhögve fordultam meg, hajamat egy kontyba fogtam. Kirohantam a fürdőbe, Dylan jött utánam, Bryan gondolom maradt a szobámba. Arcot mostam, letekertem a fogkrémről a kupakot, bevizeztem fogkefémet és nyomtam rá egy keveset. – Ki ez a srác?

- Emlékszel még arra a nagy örömre, amit anya a második farsangomon adott elő? Tudod, iskolabál után.. – vigyorogtam rá a tükörből, összevont szemöldökkel rázta meg a fejét. – Mindegy.. Ez a srác.. – a fogkefét a számba dugtam, súrolni kezdtem fogaimat. – Egy gyermekkori barátom. – mondtam az első köpésem után, Dylan a falnak dőlt.

- Ja.. Biztos, hogy barát? Azért ugrottál ki azonnal az ágyból, ugye?

- Őszintén.. Mióta figyelsz te engem? – kérdeztem komolyan, elvigyorodott.

- Csak ismerlek. – rántott vállat, az ajtóhoz lépett.

- A fenéket..

- A parfümöt ne felejtsd el! – nevetve csukta be mögöttem a fürdő ajtaját, megráztam a fejem. Kiengedtem hajam, miután végeztem a fogmosással, átfésültem. A tegnap esti mosástól lágy hullámokban omlott a vállamra, kicsit rásegítettem a körkefével, frufrumat eltűztem egy hullámcsattal. A végén igazat tettem Dylannek, befújtam magam a kedvenc parfümömmel. Valami iszonyat gyorsan dobtam fel magamra egy gyenge macskaszemes sminket, szempillaspirál, átlátszó szájfény és már kész is voltam. Átszaladtam a szobámba, bedobáltam táncos ruháimat a táskájába, amit még ő adott vasárnap, kilestem az ablakon. Még mindig ugyan ott ült, lehajtott fejjel, sapkáját igazgatta. Nagyot sóhajtottam, kiakasztottam a szekrényből az egyik kötött pulóveremet, alkaromra hajtva, vállamra dobtam a táskát és lerohantam az emeletről.

- Keith, kicsikém..

- Anya, nem vagyok éhes! – ráztam meg a fejem, átrohantam a nappalin, ledobtam az előszoba előtt a táskát, belebújtam a pulcsiba és a bokacsizmámba, leakasztottam dzsekimet, rámarkoltam. – Későn jövök..

- Keith, gyere ide!

- Anya, nemár.. – mutattam az ajtó felé, elmosolyodott.

- Behívhatnád.. – vonta fel szemöldökét, megráztam a fejem, lehunytam szemeimet.

- Nem, nem teszem! Mennem kell, anya.. Majd hívlak, jó? Szeretlek. – arcom arcához érintettem, belecuppogtam a levegőbe, kifelé menet jobb vállamra akasztottam hátitáskáját, az előszoba tükörben megigazítottam sminkemet és kiléptem az ajtón. Lassan lépegettem le a lépcsőn, mosolyom lefagyaszthatatlan volt, szívem a torkomban dobogott. Tegnap este azt hittem, többé nem is akar látni, nem tudtam, hogyan fogunk egymáshoz ezek után viszonyulni. Igazán meglepett, hogy ilyen korán itt találom.. Alig lehetett nyolc óra. – Megkérdezném, hogy mit keresel itt… - kirántottam a kaput, felkapta a fejét, becsuktam magam után. – De remélem, tudom rá a választ. – mosolyogva lépegettem oda hozzá, felugrott, leporolta fenekét, kinyújtotta felém kezeit.

- Jó reggelt! – vigyorogva szorított magához, mosolyom már nagyobb nem is lehetett volna. Mikor elengedett, ajkamba harapva biccentettem, ezzel jeleztem, hogy neki is, zavartan mutatott háta mögé.

- Gondoltam, ma én viszlek be.. – rántott vállat a bordó furgon felé mutatva, összevontam szemöldököm.

- Nem úgy volt, hogy Pattie elvette a jogsidat? – vigyorogtam rá, lassan kezdtünk lépegetni a furgon felé, nagyot bólintott. Kinyitotta a kocsiajtót, hátamat belsejének döntve néztem fel rá.

- De, úgy volt. – tágította ki szemeit, elvigyorodott. – Mit számít? Stratfordban ritka a rendőr.. – vigyorgott, fejével intett, hogy üljek be, eleget tettem kérésének, megvárta, ameddig beülök, felnéztem rá. Mosolyogva csukta be az ajtót, futva megkerülte a kocsit, majd beült ő is a vezetőülésre, berántotta maga mögött az ajtót. – Hogy aludtál? – kérdezte, miközben gyújtást adott, a motor halkan felbőgött, sebességbe állította a kocsit, majd nyakát nyújtogatva parkolt ki és indultunk el.

- Jól – hazudtam. Alig bírtam aludni néhány órát, egész este ő járt a fejemben. Megint, mint már olyan régen. – És te?

- Ühm.. Elég jó éjszakám volt! – röhögött fel, mosolyogva fordítottam felé fejemet, arcom az ülésnek döntöttem, táskáját letettem lábamhoz. Látszólag tetszett neki, hogy ma az övét hoztam magammal, rávigyorgott, majd visszanézett az útra. – Nagyival előkerestük az általános iskolás dolgaimat.. Megtaláltam az egyik rajzot, amit valami kiscsajtól kaptam a ki mit tud után. – vigyorogva markolgatta a kormányt, halványan mosolyogva fürkésztem arcát. Szinte semmit sem változott. Szívem olyan hevesen verődött mellkasomnak, hogy azt hittem szétszakítja mellkasomat, majd’ belehaltam a fájdalomba. – Megtaláltuk azt a képet, amikor az utolsó együtt töltött születésnapodon együtt vigyorgunk a kamerába a bunkinkban. – összevont szemöldökkel fordult felém, szemeim felcsillantak, felemeltem a fejem.

- Nem mondod, hogy neked meg van az a kép? – kérdeztem komolyan, vigyorogva bólogatott.

- A láncod már akkor a nyakadban van.. – mosolyogva pillantott felém, jobb kezem akarva-akaratlan csusszant hasamon lógó láncomra, lesütöttem tekintetem.

- Még jó.. Hiszen aznap kaptam! – röhögtem fel, ráharapott ajkára magában mosolyogva nézett előre.

- Sosem hittem volna, hogy megtartod..

- Justin, miért dobtam volna ki? – fordultam felé, mosoly lassan lefagyott arcáról, megrántotta a vállát. Bár nem mondta ki, tudtam mire gondol. Lehunytam a szemeimet, megráztam a fejem, inkább kinéztem az ablakon. – Haragudtam rád.. – egy mosoly szökött arcomra, ahogy visszagondoltam a múltra, éreztem, ahogy felém pillant, majd vissza az útra. – Nem számítottam rá, hogy szó nélkül elmész..

- Nem tehettem mást. – sóhajtott fel, lelki szemeim előtt láttam, ahogyan megrázza a fejét. – Túl gyorsan történt..

- Túl gyorsan is tűntél el az életemből. – suttogtam, de tudtam, hogy hallja.

- Az lehet.. – hangjában éreztem, hogy mosolyog, jobb könyökével gyengéden oldalba bökött. – De most itt vagyok! – megvárta, ameddig ránézek, akkor folytatta. – És addig itt is leszek, ameddig szükséged van rám.. – felemeltem szemöldököm, nagyot bólintott. – Akár történelmet is írhatunk.. és.. Tudom, hogy hol kezdjük! – pillantott rám, majd az útra. Értetlenül néztem rá, mosoly szökött arcomra, ahogy elforgatta a kormányt és lassan felengedte a pedált. Leparkolt, kikapcsolta biztonsági övét, kinyitotta az ajtót, kiszállt. Csak bámultam utána, felém kapta a fejét, órájára pillantott, elégedetten mosolygott. – A táskát hagyd itt. Szállj ki.. – összevont szemöldökkel figyeltem, ahogy bevágja az ajtót, kinéztem az ablakon. Számat eltátottam, fejemet rázva néztem rá, megkerülte az autót.

- Justin, nekem táncolni kell mennem.. – kezdtem ellenkezni, de nem érdekelte. Kinyitotta az ajtót és megrázta a fejét.

- Nem, ma nem kell. – suttogta, kezemért nyúlt, engedtem, hogy kihúzzon, de nem akartam Lucynak csalódást okozni.

- Kérlek, értsd meg, hogy Lucy..

- Lucy meg fogja érteni! – húzott kijjebb a kocsitól, keze derekamra csúszott, gyomrom összeugrott. Becsukta a kocsit mögöttem, egy gombnyomással lezárta, nagy szemekkel bámultam rá. Bátorítóan rám mosolygott, bal kezét nyújtotta felém. – Próbált meg elengedni magad.. Csak ma, rendben? - nagyot sóhajtva engedtem, hogy megfogja a kezem, amint hozzámért, arcomra egy nagy mosoly húzódott, néhány lépéssel előttem ment, úgy húzott maga után az általános iskolánk kapuja felé. Amint beléptünk, kellemes csönd és meleg fogadott.

- Jó napot, segíthetek? – köszönt ránk a portásnő, talán új volt, még nem találkoztunk vele.

- Jó reggelt! – léptünk oda köszönve, Justin a falon lévő órára pillantott. – Mrs. Bakerhez jöttünk. A régi osztályába jártunk, második órára hívott minket. Meg van beszélve, akarja, hogy..

- Nem, nem. – rázta meg a fejét. – Csak nyugodtan, Justin! – mosolyogva intett a fejével a folyosó vége felé, elképedve bámultam azt az elégedett vigyort és bólogatást az arcán Justinnak és a nőnek is egyaránt. Beszédre nyitottam a számat, de Justin megrántotta a kezem és szedni kezdte a lábát.

- Nincs is megbeszélve, igaz? – kérdeztem suttogva, miközben próbáltam tartani vele az iramot, elvigyorodott.

- Mit gondolsz? – megforgattam szemeimet. – Persze, hogy meg van beszélve.. Minden hétfő este Mrs. Bakerrel beszélgetek telefonon. Vagy én hívom, vagy ő hív engem! – emelgetni kezdte a szemöldökét, kezemet ajkam elé kaptam, felkuncogtam.

- Undorító vagy! – ráztam meg a fejem. – Érezzem az iróniát, ugye? – csak nagyot bólintott, majd amint eltűntünk a portásnő látóteréből, lassított a tempón, elengedte kezem és lehúzta kabátja cipzárját.

6. /Mit szóltál volna,ha ezt mondom elsőnek?*/

2011. nov. 25. 12:10 - írta Lallita

Lányok, tegnap volt éltem egyik legboldogabb napja! Muszáj volt megosztanom veletek.. Aylar voltam. :) Jó olvasááááááááááást!!:)

Vacogva léptünk ki a színház ajtaján, zsebre dugtam a kezem, éreztem, ahogy arcom egyre inkább pirul. Nyakamba kötött sálon át hideg érte nyakamat, összébb húztam magam, Justin felém fordult.

- Fázol? – nézett le rám mosolyogva, dzsekije cipzárjához nyúlt, megráztam a fejem.

- Nem. Nem, hagyd csak… - kezem felkarjára simítottam. – Csak hirtelen jött a hideg! – mosolyogtam fel rá, hogy meggyőzzem róla, igazat beszélek, rám sandított, majd felhúzta a cipzárját.

- Mit kezdenél magaddal, ha véletlenül nem sikerülne a fellépésed? – kérdezte halkan, felnézett az égre, majd lehajtotta a fejét és úgy nézett rám. Hosszú ideig hallgattam, gondolkodtam a válaszomon. Nem tudtam mit mondhatnék, nem mertem belegondolni mi lenne akkor, ha nem táncolhatnék többet.

- Nem tudom, Justin. – egy kicsit hallgattam. - Tudod.. Az életben a normális embereknek vannak korlátaik, amiket..

- Héj! – fordult felém összehúzott szemöldökkel. – Én is normális vagyok! Csak épp.. – hangja elhalkult előre nézett. – Az egész világ ismer. – rántott vállat, elmosolyodtam. – De én is voltam hétköznapi.. Ezt ne felejtsd el! – mutatott felém, majd mosolyogva dugta vissza kezét zsebébe. Hogyan is felejthetném el?

- Már nem vennének fel egyik egyetemre sem. – sóhajtottam, közben lehajtottam a fejem. – Egy évet halasztottam a tánc miatt. Ez miatt a tánc miatt.. Ha valakinek megtetszem, tehet nekem ajánlást, írhat levelet nevesebb egyetemekre.. Meg kell dolgoznom azért, amit szeretnék.

- Mit szeretnél? – kérdezte halkan, de mégis komolyan.

- Csak annyit, hogy.. – nagyot nyeltem, ajkaimat megcsücsörítettem egy pillanatra. Justin megállt, lenézett rám. Kíváncsian várta a válaszomat, de nem tudtam mit mondani. – Nos.. Nem is tudom. Már eleget tettél, szinte minden vágyamnak.. Felfigyeltek Stratfordra, pénzesebb város lett, mint valaha a sok turistarajongó miatt.. – féloldalasan elmosolyodott. – Talán szeretném átérezni azt a tekintetet, amikor Pattie rád néz! Szeretném, hogy.. – előre fordultam, lassan lépegettem, Justin is elindult velem. – Hogy a szüleim rám is büszkék legyenek, ne csak az öcsémre.. – rántottam vállat, lehajtott fejjel túrtam a havat a lábammal.

- Mit csinál az öcséd? – kérdezte, hangja rekedtesen csengett, nyakát behúzta, mindketten megborzongtunk a hirtelen feltámadó széltől.

- Jégkorongozik. Neki, azaz élete.. Tegnap hét-négyre megverték az ellenfelet.– mosolyodtam el, Justin rám nézett.

- Te is büszke vagy rá.. – állapította meg, most én álltam meg. Ha így haladunk, fagyhalált halunk és sosem érünk be egy kávéra.

- Nagyon. – mosolyodtam el, ismét elindultunk. Nagyokat lélegzett mellettem, sapkáját jobban fejébe húzta, felnéztem rá. Szürke színű sapkája alól kikandikált néhány aranyszínű tincse, barna szemei jobban ragyogtak az utcai lámpák fényében, mint az égbolton a csillagok. Érezhette, hogy nézem, mert lenézett a lábára, mosolyogva nyalta meg ajkát, nagyot nyelt, majd ismét előre nézett.

- Milyen poszton játszik? – kérdezte halkan, gondolom csak, hogy elterelje a figyelmemet, vagy törje meg a csendet. Lehet, hogy nem is igazán érdekelte, nem tudhatom.

- Mezőnyjátékos. – vágtam rá egyből, ezt már annyiszor el kellett mondanom. Mindenki ezt kérdezi, mindenki ért ahhoz a játékhoz, csak én nem. Kiskoromban szerettem meccsekre járni, de már nem foglalkoztam vele.

- Mennyi idős az öcséd? – összevont szemöldökkel nézett le rám, elmosolyodtam.

- Tizenhat. – rántottam vállat és gyorsabbra vettem az iramot. Szemei kitágultak, felvette velem a lépést, értetlenül nézett rám.

- Jóisten! És te mennyi vagy? Huszonhét? – kérdezte elborzadva, felröhögtem.

- Hatvankettő. – pislogtam rá, elvigyorodott. – Pontosabban hatvankettő és egynegyed éves múltam holnap. – sandítottam rá, értette a poént, felnevetett. – Tizenhét. – mondtam végül, miután befejeztük a nevetgélést ezen, nyelt egyet és rám nézett.

- Hogy hívnak? – kérdezte halkan, sokkal halkabban, mint az előzőket, elmosolyodtam. Tudtam, hogy előbb utóbb el kell neki árulnom, de féltem, mit szólna hozzá. Nem akartam, hogy tudja, és rájöjjön, de ha hazudnék, az biztosan rosszul sülne el. Így hát csak megrántottam a vállam és felmosolyogtam rá. – Találgassak? – lefordultunk a sarkon, bólogatni kezdtem. – Milyen betűvel kezdődik a neved?

- Nem játszok ilyet! – ráztam meg a fejem, boci szemekkel nézett rám. Megforgattam a szemeimet. – Jól van, legyen.. Ká. – összevonta szemöldökét.

- Kristen? – megráztam a fejem. – Ketrin? – elmosolyodtam. – Kinga? Kim? Katharine?

- Hogyan jutott hirtelen ennyi ká betűs név az eszedbe? Nekem legalább öt percig kellett volna gondolkodnom rajta.. – kuncogtam fel, de őt nem érdekelte. Tovább kutakodott az agyában, hülyébbnél hülyébb neveket talált ki, illesztett össze, szedett le belőle.

- Kendra? – mosolygott rám a Starbucks ajtajánál, felugrált a lépcsőn és kinyitotta előttem. Csak a fejemet ráztam, ha így folytatjuk, fel fogja adni és sosem találja ki. Mosolyogva lépegettem oda a pulthoz, Justin követett, miközben a sorunkat vártuk, mélyen szemeimbe nézett. – Kelsey? – ajkamba harapva ráztam meg a fejem, felsóhajtott. – Nem jut eszembe több név.. – a pulthoz léptünk, csendben néztem, ahogy kikérte magának a kávéját, majd rám nézett, hogy én is kérjek valamit.

- Őhm, jó lesz ugyan az. – pillantottam az eladóra, ő beütötte még egyszer, Justin előkapta hátsózsebéből a pénztárcáját, kivette a szükséges összeget és a pultra dobta. Felém fordult, hátát a pultnak támasztotta, úgy vártuk a kávénkat.

- Kenny? – hülyéskedte el, elvigyorodtam. – Kyra? Kyley? Kortney? Jézusom, van még egyáltalán ká betűs női név? Esetleg férfi vagy? –jelentőségteljesen pillantott rám, elvigyorodtam. Nagyot sóhajtott, elvette a kávénkat, a kezembe adta az enyémet, kerestünk egy szabad asztalt. – Kory? Kitty? – nagyot sóhajtott, levágta a táskáját a boksz szélébe, majd levágódott ő is mellé. Én ugyanígy tettem, táskámat belülre csúsztattam. Egymással szemben ültünk, kávémat letettem az asztalra. Fejét hátradöntötte a bőrülésbe, mélyen belefúrta magát. – Kiara? Kenzie?Kayly? Kenneth? Lány név az egyáltalán? – nézett fel rám, de mintha inkább magától kérdezte volna, már épp végeztem kabátom gombolásával, csak folyamatosan ráztam a fejem. Sálamhoz nyúltam, nem vettem le kabátomat, ahhoz még nem melegedtem fel eléggé, Justin sóhajtozva dobta az asztalra sapkáját, kócos hajába túrt, belekortyolt a kávéjába.

Sálamhoz nyúltam, megkerestem végét, óvatosan kitekertem nyakamból, szemeim lecsukódtak, ahogy éreztem Justin tekintetét magamon, szétnyitottam a táskám cipzárját és belesüllyesztettem a sálat az oldalába. Justin arcára egy boldog mosoly ült, kezeivel megmarkolta poharát, megnyalta ajkait.

- Keith. – sóhajtotta, mosolya nagyobb volt, mint eddig bármikor. Felkaptam a fejem, nagyokat pislogtam rá, ajkaimat összezártam, nagyot nyeltem. Szemei egyre jobban csillogtak, tekintetével feltérképezte arcom minden négyzetcentiméterét, olyan gyorsan kapkodta rajtam, hogy nem győztem követni szemei mozgását, majd megállapodtak szemeimben. Mélyen egymás szemeibe néztünk, lesütöttem tekintetem, felsóhajtottam. Kezét lassan átcsúsztatta az asztalon a poharat tartó jobb kezemig, ujjait kezem és a pohár közé fúrta, kezét enyémre simította.

Érintése áramütéskén érte testemet, hangja vízhangzott a fejemben. Annyira rég hallottam tőle ezt a nevet, annyira rég nézett rám így, ahogy az előbb. Mosolya levakarhatatlan volt, hitetlenkedve rázta a fejét, arcomat kémlelte folyamatosan, úgy éreztem bele is pirultam.

- Nem hiszem el, hogy még mindig meg van.. – rekedtes hangja törte meg a csendet, átnyúlt az asztalon, nyakamban lógó medált kezdte nézegetni. – És nem hiszem el, hogy nem ismertelek meg.. – halványan elmosolyodtam, felnéztem rá. Tekintete boldogan csillogott, elengedte nyakláncomat, kezét ugyanúgy enyémen hagyta, másikkal belekortyolt kávéjába.

- Mikor jutottunk volna el a Keith névig, ha nem látod meg, hm? – kérdeztem zavartan mosolyogva, felröhögött.

- Mit szóltál volna, ha azt ejtem ki először? – ajkába harapva figyelte reakciómat, arcomról lefagyott a mosoly, hüvelykujjával megsimogatta kézfejemet.

- Mondj valamit.. – kértem halkan, lehunyt szemekkel. Ujjai olyan gyengéden jártak kézfejemen, olyan óvatosan érintett meg, mintha porcelánból lennék, és akármelyik pillanatban összetörhetnék.

- Mit kellene mondanom? – kérdezte halkan, hangja gyengéd volt, nagyot nyelt. Megrántottam a vállam, lassan felnéztem rá. Szélesen mosolygott, szemei beszéltek helyette. – Miért nem mondtad el, hogy te vagy?

- Miért emlékeznél rám? – kérdeztem suttogva, kezem elhúztam tőle, felsóhajtott. – Olyan hamar elmentél.. – kávémért nyúltam, óvatosan beleittam, hogy ne kelljen szemeibe néznem, megrázta a fejét. – Mi értelme lett volna, ha elmondom? Nincs mit mondanod nekem.. – egy pillanat ereéig lehunytam szemeimet, összevontam szemöldököm, erősnek kellett lennem. Hirtelen minden megváltozott körülöttünk, kellemetlenül éreztem magam, torkom elszorult. – Meg sem tudsz szólalni, Justin..

- Olyan régen láttalak.. – rázta meg a fejét, mintha nem is hallotta volna mit mondtam. Még mindig arcomat fürkészte, egy pillanatra sem vette le rólam tekintetét. Nem tudtam többé gondolkodni, fájtak a szavai. Nem mondhat nekem ilyet öt év után. Ennyire bunkó még ő sem lehet.

- Mennem kell. – suttogtam fejemet rázva. Összeszorított ajkakkal néztem rá. – Viszlát, Justin!- szűrtem a szavakat, lassan felálltam.

- Keith, várj.. – állt fel egy pillanat alatt, lehajtottam a fejem, elém sétált. Nem akartam és nem is bírtam a szemeibe nézni. Féltem, hogy meglátja bennem azt a fájdalmat, amit akkor éreztem. Dühös voltam magamra. Nem tudtam nekem lehet-e ilyet éreznem.. Nem szabadott volna. Még közelebb lépett, jobb kezét felkaromra simította, ballal gyengéden maga felé fordította a fejemet. Nem néztem rá, tekintetemmel ajkait bűvöltem, megnyalta őket. – Ha most elmész.. – suttogta, ajkaival szépen artikulált. Még sosem figyeltem meg ennyire. – Ki fog velem a jövő héten eljönni hockeyzni? – ajkaira egy halvány mosoly szökött, mikor felfogtam mondata értelmét, megkönnyebbültem. Lassan felpillantottam szemeibe, mosolyától csillogtak, megráztam a fejem. Jobb kezem államat fogó kezére simítottam, megmarkoltam és elemeltem onnan. A mosolya lefagyott az arcáról, asztalra tettem a kávémat és átöleltem a nyakát. Azt hittem, ha megtudja, ki vagyok, bele fog őrülni a gondolatba, hogy a múltban kell érnie, hiszen.. Alig várta, hogy megszabaduljon tőlünk. Derekamnál fogva szorosan magához húzott, mélyen beszívtam andalító illatát, arcát nyakamba rejtette. Éreztem, ahogy mosolyog. Olyan könnyen ejtette ki a szavakat a száján, hogy majd’ összeestem, de megtartott. Olyan erősen fogott magánál, hogyha akartam volna, akkor sem tudtam volna szabadulni szorításából. – Jó újra látni.. – egy pillanatra megállt. - Keith!

5. / Ha (...) Tiéd az egész világ.*/

2011. nov. 23. 14:36 - írta Lallita

*KÖSZÖNJÜK A KOMIKAT! IMÁDUNK TITEKET! NEKÜNK VANNAK A VILÁGON A LEGES-LEGES-LEGES-LEGJOBB OLVASÓINK/KOMIZÓINK! tütürütüttüdóra! *.* Jó olvasást! <3

A zene átjárta mindenem, bele adtam apait-anyait, kilihegtem a belemet, de Lucy megint megállíttatta a zenét. Fejét rázva jött fel mellém a színpadra, elmutatta ugyan azt a gyakorlatot, szinte ugyan úgy, fejem hátra hajtottam, hajamba markoltam.

- Hidd el.. – nézett szemeimbe, egy pillanatra azt hittem kér rá, majd rájöttem, inkább parancsolja. – Ha nem fejezed be, hogy álomvilágban élsz, nem fog menni! – mutatott végig rajtam, nagyot sóhajtottam. – Ajánlom, hogy jövő hét hétfőre legyen kész.. – szigorúan pillantott szemeimbe. – Vasárnap pihenhetsz, hétfőre teljesen tökéletesre kérem! Új zenét kapsz a tánchoz, még ők eldöntik, hogy mi kell neked. – rántott vállat, ezzel jelezve, nem tudja, mire fogok táncolni. – Örülnék pár új mozdulatnak is, drágám! – nem kedvesen mondta, épp ellenkezőleg. Szinte hányta nekem a szavakat, mellkasom vadul hullámzott, lassan bólogattam. – Készülj fel! Mert erre nem lesz több alkalom… - amint elfordult kiengedtem benntartott levegőmet, lesétált a színpadról. Felvette sálját és kabátját, intett a kezével és egyedül hagyott a főcsarnokban. Leraktam a magnót a földre, lerogytam a székre az ásványvizemmel a kezemben, nagyokat kortyoltam bele, fejemet lehajtottam.

- Marhaságokat beszél! – röhögött fel valaki a lépcsőnél, amint belépett a reflektorfénybe, elmosolyodtam. – Ki ez a nő? Hm? Mit akar ennél tökéletesebbre? Jézusom, majd meg feszülsz.. Jól érzed magad? – röhögve jött közelebb, sporttáskáját ledobta az enyém mellé, kilépett suprájából, nadrágjába ugrott.

- Mit keresel itt? – néztem rá mosolyogva, felálltam a székről, a kupakot az üvegre csavartam, leraktam a szék mellé, majd visszaraktam a magnót. Megrántotta a vállát, felém sétált.

- Unatkoztam. – dugta zsebre kezeit, rámosolyogtam.

- Az király, viszont nekem gyakorolnom kell! Nagyon fontos, muszáj.. – értetlenül bámult rám, felsóhajtottam. Közelebb sétáltam hozzá, kezeimet mellkasával egy vonalba emeltem, majd ujjaimmal hessegető mozdulatokat tettem.

- Ohóó, jól van, na! – röhögött fel, ledobta magát a színpad széléhez, hátát a falnak döntötte, széttárta lábait. Megforgattam a szemeimet, a magnóhoz sétáltam, megnyomtam az újrajátszó gombot, nagy levegőt vettem, majd lassan engedtem ki.

Próbáltam nem Justinra koncentrálni, de olyan nehéz volt. Irigyeltem azért, mert ő már túlesett az első fellépéseken, nagyközönség előtt, azért mert idegesség nélkül fel tud lépni a saját színpadjára millió ember elé. Hajam arcomba lógott az egész táncgyakorlat alatt, nem tudtam a zenére koncentrálni, mikor kiestem az ütemből, hajamba markoltam, abba hagytam. A magnóhoz sétáltam, lenyomtam a gombot, megráztam a fejem, jelentőségteljesen néztem rá.

- Zavarlak? – kérdezte kis idő múlva, elmosolyodtam.

- Nem. – sóhajtottam, megfogtam a vizem és odasétáltam hozzá. Arrébbcsusszant, leültem mellé, lábaimat övéi mellé nyújtottam, ismét meghúztam a vizemet. – Több hete gyakorlom ezt a táncot. Hónapok óta.. De nem sikerül tökéletesre. Egyszer sem sikerült..

- Nagyon ügyes vagy! – intett a színpad felé, fintorogva néztem fel rá, elmosolyodott.

- Az ügyesség ide nem elég.. Amilyen kétbalkezes vagyok, tuti elesek, sőt még be is töröm az orrom. – lehajtotta a fejét, felröhögött, felsóhajtottam. Lábait felhúzta, alkarját térdére támasztotta. Lehúztam csuklómról a hajgumimat és lófarokba kötöttem vele hajamat.

- Miért görcsölsz rajta ennyire? Mi van, ha nem sikerül?

- Vége az életemnek. – morogtam, összevont szemöldökkel nézett rám. – Lucy, a tanárom.. – intettem a bejárat felé, kíváncsian nézett rám. – Canada egyik leghíresebb tánctanára. Soha, senkit nem szeretett, csak megadja, amit kell és kész. Elég furcsa természetű nő.. – fintorogtam, elmosolyodott. – Ha ez nem lesz tökéletes.. – fejemmel a színpad felé böktem. – Elintézi, hogy soha többé ne tudjak táncolni, sehol.

- Miért csinálna ilyet? – egyik lábát leengedte, kihúzta táskája cipzárját és kivette belőle telefonját.

- Azért, mert megteheti.. És, ha nem vesznek fel egyetlen tánciskolába sem.. Valószínű megbolondulok. – forgattam meg szemeimet, elmosolyodott.

- Ez hülyeség.. Senkinek sincs hatalma fölötted! – rázta meg a fejét, felém nézett. – Csak hinned kell magadban. - Valamit nyomkodni kezdett mobiljával, lopva odapillantottam, láttam, hogy twitterezett. Tipikus Justin. Mosolyogva néztem magam elé.

- A színpad az enyém, az tény.. – bólintottam nagyot. – De, hogy érjem el, hogy a közönség figyelme is az enyém legyen? – kétségbeesetten néztem rá, elvigyorodott. Eltette a telefonját, felállt, leporolta fenekét, kezét felém nyújtotta. Szó nélkül elfogadtam kezét, vizemet a földön hagytam, felhúzott.

- Ez könnyű. – rántott vállat. – Dougieval! – emelte fel a kezét, homlokom ráncba futott, hitetlenkedve néztem rá.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy tegyek hip-hopot a balettba? – vigyorogva nézett rám, tenyerét az ég felé fordította, úgy hátrált.

- Miért ne? – emelte meg a vállát, rosszfiús elmosolyodott, bekapcsolta a zenét. – Ha a közönség eszi, tiéd az egész világ.. – mutatott a nézőtér felé, hunyorítva néztem rá.

- Te bolond vagy! – röhögtem fel, megforgatta a szemeit. Megfogta két vállamat, hátrébb tolt, felmutatta mutató ujját. Kezeimet átkulcsoltam mellkasom előtt, lehunyta szemeit, úgy távolodott. Fejével lassan ütötte az ütemet, összehúzta szemöldökét, a magnóhoz lépett. Felpörgette a zenét, ugyan arra a zeneszámra lépkedett hátra, csak háromszor gyorsabb volt. Azt hittem bénázni fog, de csalódnom kellett. Úgy táncolt, mintha egész életében csinálta volna, nem volt kétség. Ő erre született, őt megszólítja a zene, neki nem kell a gyakorlás. A rivaldafény imádja, ott a helye. Úgy mozgott, hogy a hátam borsódzott attól, ha nem érinthetem meg, menten belehalok. Ajkamra haraptam, mikor dougiezni kezdett, nagyot nyeltem, szívem hevesen verni kezdett, zoknijában amennyire tudott lábujjhegyre állt, a levegőbe markolt, másik lábát felhúzva térdéig fordult felém. Elismerően bólintottam, elvigyorodott.

- A lényeg az.. Ha te élvezed, ők is fogják! – mutatott a nézőtér felé. – Ne törődj azzal a nővel, érted? – kérdezte komolyan. – Ha showt akar, olyan showt adj, ami azoknak is tetszik és értékelik, akik nem ezen élnek. – pillantott rám.

- Könnyen beszélsz.. – forgattam meg a szemeimet, megrázta a fejét. – A nagy Justin Bieber tanácsot ad egy született balerinának. – fintorogtam felé, persze csak viccből. – Nincs szükségem rád! – ráztam meg a fejem, mellkasánál fogva hátrébb löktem vigyorgó alakját magamtól, megnyalta ajkait. – Olyan könnyűek azok a lépések, drágám, hogy még egy elsős is megcsinálja!

- Most oltogatsz? – kérdőn csücsörítette meg száját, felvontam szemöldököm. – Igenis kellenek neked azok a Justin Bieber tanácsok. – kettőt hátralépett, egyet oldalra és a székek felé fordult. – A táncod nem fogja betölteni az egész csarnokot, ha csak te nem akarod..

- Jobban akarom, mint bármi mást az életben…

- Akkor miért fogadsz mindig szót? – fordult felém komolyan, lesütöttem tekintetem, megrántottam a vállam. – Szólítanálak a neveden, de még mindig nem árultad el. – vigyorodott el, elmosolyodtam. – Legyél akárki is.. Higgy nekem! – felpillantottam rá, gyengéden mosolygott. – A táncot tanulni lehet.. De aztán birtokolni kell! Mit gondolsz.. Lucy hogyan kezdte? Ő mindig szót fogadott..? – megrántottam a vállam, megrázta a fejét. – A közönséget kell megvenned, érted? Ha az a nő látja, hogy ők szeretnek és megvettek, nem fog ellenkezni. Viszont, ha azt teszi.. – emelte fel a szemöldökét. – Én fogom seggbe rúgni! Vagy elküldöm pszichológushoz! – mosolyogva nézett rám, felröhögtem. – Rajta.. - kezét nyújtotta felém, megnyaltam ajkaimat. – Gyerünk, mozogj már… - megfogta felkaromat és a színpad közepére húzott.

- Nem tudok hip-hopozni! – ráztam meg a fejem. – Sosem tudtam.. De ezt te is tudod. – suttogtam magam elé, egy pillanatra arcomra nézett, elmosolyodott.

- Dehogynem. – mögém lépett, kezeit végigsimította karjaimon, néhány ujját enyém közé dugta. – Csak add át magad a zenének! – suttogta fülembe. Megkerült, elém lépett, elengedte kezeimet. – Ha elengeded magad és kizársz minden létező dolgot.. Sikerülni fog! Koncentrálj valamire, összpontosíts. – ennyi volt az utolsó, amit Justinból hallottam.

Ellépett tőlem, kíváncsin kapcsolta be a magnót. A zene magába szippantott. Olyan szinten adtam át neki magam, hogy közben mindenről megfeledkeztem. Nem érdekelt, hogy nem emlékszik rám, az sem, hogy biztosan hülyének néz most. Csak arra tudtam gondolni, hogy újra itt van velem, hogy még ha nem is szándékosan, de törődik velem. Szívem a torkomban dobogott, mikor felé fordultam. Büszke mosoly pihent az arcán, vadul bólogatott. Szemei csillogtak a reflektorfényben, a magnóhoz sétált és kikapcsolta. Még tapsolt is néhányat, elpirulva sütöttem le tekintetem, hajamból kihúztam a hajgumit, ujjaimmal végigszántottam sötétszőke fürtjeimet.

- Ez megérdemel egy kávét.. – mutatott rám, beszédre nyitottam a számat, de közbevágott. – Egész nap itt voltál! A pihenés neked is kijár.. – mosolygott rám, leakasztotta a székről a kabátomat és elindult vele felém. – Én fizetek! – vigyorgott, mikor elmosolyogtam magam, segített belebújni, lassan gomboltam be szövetkabátom nagy gombjait, addig ő belelépett a suprájába.

Miután felöltöztünk, vállára kapta táskáját, én az enyémet, mosolyogva lépegettünk egymás mellett. Előre engedett a lépcsőn, majd az ajtónál is, aztán sietett, hogy beérjen. Fontolóra vettem az ötletet, miszerint a balettot keverem a hip-hoppal, de nem voltam benne biztos, hogy megtehetném. Abban aztán egyre inkább, hogy nem szabadna közelebb engednem magamhoz. Mert, ha egyszer valahol ő megjelenik.. Onnan hosszú évek után sem vész el.

4. /Majd valamikor... A jövőhéten.*/

2011. nov. 21. 14:08 - írta Lallita

*Úúúúúúgy imádunk titeket! <3 Lányok, lenne egy kérdésem! Szerintetek írni vagy olvasni jobb? :) Én imádok olvasni, de szerintem írni feltétlenül jobb.. :D De csak mert Zsanett itt ül mellettem és azt mondta "írni nem feltétlenül jobb" -_-" Ó, dehogynem! :D Szerintetek? Jó olvasást, drágáim! <3 Puszikálunk titeket! :) <3

A. & L.

Hétfő reggel ismét korán keltem fel. Nem szerettem, de legalább nem iskolába kellett mennem. Kimentem a fürdőbe, elintéztem a dolgomat, gyorsan le is tusoltam. Teljesen felfrissültem, majd egy törülközőbe mentem vissza szobámba. Felvettem egy fekete fehérneműt és egy elől kapcsolható, nyakba kötős fekete melltartót. Így sokkal kényelmesebb táncolni, ha nem arra kell ügyelni, mikor csúszik le a válladról. Már magamra húztam fekete pamut dresszemet, és felvettem egy fekete cicanacit. Táskámat elővettem, belepakoltam egy szürke melegítőt és belerína cipőmet. Visszamentem a fürdőbe, befújtam magam sprével, majd fogat mostam. Hajamat kifésültem, olyan rég vasaltam már ki. Hullámos, néhol loknis tincseim rakoncátlankodtak fejem tetején, ezért csak egy laza kontyba kötöttem őket. Visszamentem a szobámba, vállamra vettem táskámat, és kezembe vettem kötött, szürke, belebújós pulóveremet. Kimentem a szobából és lesiettem a lépcsőn.

- Jó reggelt. – köszöntem halkan apának és anyának. Dylan már elmehetett iskolába, hsizen neki korábban jön az iskolabusz. Lepakoltam a cuccaimat a konyhaasztalra és a konyhába mentem.

- Pirítóst? –nyújtotta felém anya egy tányéron, fintorogva megráztam a fejemet. – Nem eszel rendesen. Ez nem jó.. – harapott bele és a konyhapultnak dőlt. Nem válaszoltam, inkább a hűtőhöz léptem és kivettem a tejet. Elővettem egy bögrét és teletöltöttem. Hasam korgott, de nem akartam enni. Hiszen, ha egy felesleges kiló is van rajtam, az meglátszik a dresszemen. Nem kívántam Lucy beszólásait, ezért megelőztem őket. Ha éhes vagyok, iszom egy nagy bögre tejet, esetleg langyos vizet, és nincs vita. Ellenben azzal, hogy néha émelygek.. De túlélhető.

- Nem baj, na megyek. – rántottam vállat és leraktam a bögrémet a pultra. Megmarkoltam egy flakon ásványvizet és kimentem az étkezőbe.

- Elvigyelek? – vette apa a kabátját az ajtóban, megráztam a fejemet.

- Gyaloglom. Jó idő van. – néztem ki a szállingózó hóra, sálamat nyakam köré tekertem. Elmosolyodott, majd fogta a táskáját, anyának adott fejére egy puszit és már ott sem volt.

- Keith, olvastad az újságot? – jött anya utánam az előszobába. Megráztam a fejemet egy hümmögés kíséretében, miközben belebújtam csizmámba. Felegyenesedtem, felvettem pulóveremet, elém nyújtotta a napi magazint.

- De most nem is érek rá. Majd ha hazajöttem, este elolvasom. – hajoltam oda hozzá, egy pillantást vetettem a címlapra, majd egy puszit nyomtam arcára. A címlapon lévő Justin arcát nézegettem, de nem akartam elolvasni a cikket. – Szia, anyu. – vettem vállamra táskámat, karomra terítettem kabátomat és kiléptem a hidegbe. Sietős léptekkel indultam el a színház felé.

Ahogy kiértem az utca végére, gondolkodtam. Kicsit megváltoztattam a menetirányomat, csupán kíváncsiságból. Justin nagyszülei háza felé indultam, erre közelebb van a színház úgy is. Elvből nem mentem ezen az úton.. Nem is tudom mikor mentem itt utoljára. Talán.. 5 éve. Annyi biztos van. Nem néztem semerre, teljesen belebújtam kötött sálamba. Szemeimmel kénytelen voltam hunyorítani, az eszembe elpróbáltam a koreográfiámat. De gondolataim akaratlanul termettek a hirtelen megjelent fiúra. Teljesen elvette az eszemet.. Mindig is ezt tette. Szíven ütött, hogy nem tudta ki vagyok, de próbálom megérteni. Nagyon nehezen megy úgy ott állni mellette, mintha nem is ismernénk egymást. Jobban ismer, mint a tenyerét. Volt rá elég időnk, hogy megismerjük egymást.. Még.. jó pár évvel ezelőtt.

Lábaimat fürkésztem, ahogy szaporán lépkedtem a vékony hóval fedett járdán. Mellettem néhány kocsi ment el, de nem is figyeltem rájuk. Az járt csak a fejemben, hogy minél hamarabb beérjek ebből a hidegből a jó meleg színházba. Felsóhajtottam, megálltam egy pillanatra, két lábam közé tettem táskámat és belebújtam kabátomba. Nem gomboltam össze magamon, csak kezeimet zsebre akartam dugni. Hajamból kihúztam a hajgumit, legalább az melegítse a füleimet. Ismét vállamra emeltem a táskámat és egy halvány mosollyal az arcomon szedtem a lábaimat.

- Hé.. – hallottam meg egy kiabálást. Egy pillanatig oldalra emeltem a fejemet, de nem láttam semmit. Lassan lépkedtem, tovább. – Hé, táncolós kislány. – megtorpantam, hangja közelebbről csengett, megfordultam. Justint láttam meg futni kezében egy hokiütővel, felém. Akaratlanul elmosolyodtam, elindultam én is felé, az út közepén találkoztunk.

- Szia. – leheltem halkan, megköszörültem a torkomat.

- Hova-hova? – mosolyogott rám, felsóhajtottam. Jobb markában egy hoki korongot dobálgatott.

- Csak a színházba. – mutogattam magam mögé, kezemet visszadugtam zsebembe.

- Ilyen korán? – tágultak ki szemei, miközben a hokit a betonon pörgette bal kezében. Szemeim végigcsusszantak hosszú, vékony lábain. Melegítője lógott rajta és egy kinyúlt póló volt rajta. Összevontam a szemöldökeimet, majd hirtelen arcára kaptam a szemeimet.

- Csak ebédre szoktam kijönni onnan.. – ráztam meg zavartan a fejem, jobb kezemmel hajamba túrtam. – Te mindig ilyen korán kelsz? – mutattam végig rajta. – Még felöltözni is elfelejtettél.. – kuncogtam fel halkan, zavartan hajába túrt, alsó ajkába harapott.

- Ez csak egy itthoni hacuka. Gondoltam, elütöm az időt.. Korán keltem, és lejöttem a garázsba. – mutatott az ütővel hátrafelé. Tudtam, melyik házra kellett nézni. Már, hogy a fenébe ne tudnám.. A garázsajtó fel volt húzva, előtte, a felhajtón a jól ismert bordó furgon állt, elmosolyodtam.

- És belekutakodtál a hoki cuccaidba.. Megvannak még? – mosolyogtam halványan. Emlékszem, mennyi meccsre kiráncigált. Addig könyörgött, ameddig meg nem nézem az iskolai versenyeken. Azoknak a szemeknek nehezen tudtam ellenállni. És már megint az emlékeimben kutakodtam a hozzá kapcsolódó történetek után.. Halványan megráztam a fejemet és szemeibe néztem.

- Nagyapa megőrözte nekem.. Tudta, hogy milyen fontos. – Bruce. Elmosolyodtam, megértőn bólintottam. Megtámaszkodott az ütőn, egy rövid csönd állt be közénk. Éreztem, tekintetét magamon, elfordítottam a fejemet.

- Justin nekem..

- Egyszer eljössz kipróbálni velem? Majd valamikor.. a jövő héten.. – vágott közbe, belém akadt a szó, ránéztem. Bal alkarját megtámasztotta a nyél végén, állát karjára fektette, úgy nézett rám. Szívem szaporán kezdett verni, izgatottan elmosolyodtam, egy ajakba harapással rejtegettem. – Persze, csak ha. gondolod.. – nézett le a betonra. Akkor tűnt fel, hogy az út közepén állok egy hokiütős sráccal, ki éppen.. randevúra hívott? Ismét? hányszor hallottam én ezt tőle..

- Örömmel. – mosolyogtam halványan, felkapta a fejét. – De csak akkor.. ha nekem nem kell a pályára állnom. – nevettem halkan. – Nem tudok korizni.. Sosem tudtam. – sütöttem le a szemeimet, felnevetett. Nagyot lendített az ütőn és átdobta vállain. Két kezével hátulról átkarolta, kihúzta magát.

- Itt az ideje, hogy megtanulj. – mosolyodott el féloldalasan. Teste megremegett, ahogy egy hűvös fuvallat jött. Szemeim hasára csúsztak. Pólója felcsúszott, szürke bokszere kilátszódott melegítője alatt, halványan elmosolyodtam, összeszorítottam ajkaimat. – Tényleg.. – emelte le vállairól az ütőt és ismét megtámaszkodott rajta. – Még a nevedet sem tudom.. – mosolyodott el halványan, lesütöttem ismét a szemeimet, zavartan vakartam meg a fejemet egy ujjammal.

- Addig jó.. – bólogattam miközben felnéztem rá. Összeráncolta a szemöldökeit, megköszörültem a torkomat. – Tényleg mennem kell.. – kezdtem el lassan hátrálni.

- Hát oké. – sóhajtott fel, bólintott. – Akkor.. majd valamikor találkozunk. – mosolygott halványan, bólintottam.

- Szia Justin. – mondtam halkan, még mindig arcát nézve, majd megfordultam és sietősen kezdtem szedni a lábaimat.

- Szia. – kiáltott oda. Lassítottam. Vállam fölött hátra néztem. Lehajtott fejjel kullogott vissza a háthoz, a kapuban eldobta a földre az ütőjét, kezében lévő korongot a földre dobta és a garázsba rúgta. Magasba emelte a kezeit, tarkóján összefonta ujjait, és az ég felé nézett.

Előre fordultam, elmosolyodtam. Elhúztam kabátom zsebéből fülhallgatómat, táskám oldalzsebéből meg telefonomat. fülembe tettem fülesemet, telefonommal összedugtam a fülhallgatót és addig zenét hallgattam, amíg oda nem értem.

Felugráltam a színház néhány lépcsőfokán, rápillantottam a lépők mellett lévő csillagra. Elmosolyodtam, kirántottam magam előtt az üvegajtót és beléptem. Már céltudatosan mentem végig a folyosón a színfalak mögé. Mosolyogva húztam ki fülemből a fülhallgatót, ahogy hátulról felértem a színpadra. Senki sem volt ott, táskámat leraktam a színpad szélére, a szék mellé. A magnó tegnap óra ott volt, bedugtam a konnektorba. Levettem sálamat, kabátomat, csízmámat. Mind szépen odaraktam a szék mellé. Kabátomat a szék támlájára terítettem. Kibújtam pulóveremből, és levettem cicanacimat. Táskám elé térdeltem, előhúztam belőle melegítőmet és balettcipőmet. Belebújtam gyorsan, hajamat felkötöttem. Leültem a földre, cipőmbe belebújtam és körülfuttattam bokámon a szalagjait, le ne essen. Óvatosan betörtem, majd már nyújtás után kezdtem is..

3. /Kétségbeesetten kutattam, de semmi..*/

2011. nov. 19. 12:51 - írta Lallita

Keith szemszöge

Erősen rámarkoltam a hófehér reklámszatyor fülére, még egyszer rámosolyogtam az eladónőre és kitoltam magam előtt a kisbolt ajtaját. Mélyet szívtam a friss levegőből, a hideg megcsapta arcomat, akaratlanul is húztam össze magamat. Szürke volt az ég, a nap halvány sugarai villantak meg a kocsik ablakain, reszkető kezekkel lépegettem le a kislépcsőn és fordultam le balra. A gyenge szél a hajamba csapott, hátravágta, szemeim bekönnyeztek tőle, lehajtott fejjel mentem tovább. Alig vártam, hogy hazaérjek, tegnap este óta nem ettem egy falatot sem, csak fáradtan beborultam a kádba, ott is aludtam el. Majd az éjszaka közepén felébredtem, rendbe raktam magam és visszafeküdtem aludni az ágyamba. Csöndben lépegettem, hallgattam, ahogy talpam alatt ropog a hó, figyeltem lábaimat, nehogy megcsússzak és beverjem valamimet. Kitelik tőlem. Tőlem minden kitelik.

Ahogy ezt végig gondoltam, éreztem egy nagy húzást bal kezemnél, majd egész karom megkönnyebbült. Azonnal megálltam, felemeltem karomat. Pazar. Leszakadt a szatyrom füle.

Justin szemszöge

Zsebre dugott kézzel sétálgattam az utcán, felkaptam a fejem, ahogy megpillantottam az előttem lévő szőke lányt. Kecses, surranó mozgásáról, szinte azonnal felismertem. Arcomra egy mosoly futott, ahogy láttam, hogy leszakadt az egyik szatyra füle, dobtam egyet táskámon, lassan mellé lépkedtem. Nem néztem rá, vigyorogva nyaltam meg ajkaimat, magam elé bámultam. Szitkozódva kezdte szedegetni mellettem a dolgait, lehunytam szemeimet, majd ismét magam elé néztem.

- Segítenék rajtad… - hatásszünet. – De nem akarok! – ráztam meg a fejem és lenéztem rá. Nagyot fújtatott, felnézett rám. Hátrasöpörte frufruját, egy ideig szemeit legeltette rajtam, majd visszafordult.

- Mindegy. – lehelte, dolgait pakolgatni kezdte szatyrába. – Nem kell a segítséged! – arcomra egy halvány mosoly szökött, néztem, ahogyan az újdonnal bevásárolt dolgaival ügyetlenkedik, megforgattam a szemeimet. Leakasztottam hátitáskámat a vállamról, combomra raktam, kicipzáraztam. Kivettem belőle a papírzacskót, amit nagyapának vásároltam a mcdonald’sban, jobb kezemmel rámarkoltam a gyűrött felére és a táskámra, leguggoltam mellé. A citromért nyúltam, beletettem táskámba és elkezdtem pakolgatni dolgait. Csendben nézte, nem szólt egy szót sem, ajkai halványan csücsörítettek.

- Ha nem akarod… Akkor segítek! – vigyorogva pakolgattam tovább, a lány felpillantott arcomra. Nem akartam, hogy lássa rajtam mennyire zavarba estem, gyorsan beleraktam még a lisztet is a táskába, becipzáraztam és felálltam. Vállamra csaptam, kezemet nyújtottam felé.

- Köszönöm. – suttogta, segítségem nélkül állt fel, leporolta magát, lehajolt a másik zacskóért, markába fogta. Egy pillanatra megállt, kutakodni kezdett a szatyrában, oda hallottam, hogy megkordult a gyomra. Gondolkodás nélkül néztem előre, majd vissza rá.

- Viszont, akkor ezt meg kell enned.. – mosolyogva nyújtottam felé a csokoládésfánkot, felpillantott rám. Le kezemre, majd ismét fel rám. – Ne ellenkezz! – ráztam meg a fejem, a zacskó felé böktem. – Vedd el.. – hálásan felmosolygott rám, könyökhajlatába csúsztatta a másik szatyrát, kibontotta a papírzacskót, megmarkoltam a táskám pántját, együtt indultunk el. Lehajtott fejjel lépegettem mellette, élveztem társaságát. Nagyon.

- Mit keresel itt? – kérdezte néhány perc csend után, miután befejezte a falatozást

- Na – kaptam fel a fejem, felé néztem. – Mégis érdekel? – egy féloldalas mosoly húzódott arcomra, először értetlenül nézett rám, majd elmosolyodott. Összegyűrte a papírzacskót és a kukába dobta. Kíváncsian nézett rám, megrántottam a vállam. – Autóbalesetem volt, egy kicsit összekaptunk anyámmal.. – vontam össze szemöldököm, tekintete perzselte bőrömet, éreztem, ahogy zavarba jövök. Egy mosollyal eltűntettem gondolataimat, dobtam egyet táskámon. – Itt kell lennem, hogy tanuljak belőle! – fintorodtam el, halkan felkuncogott. – Elvette a jogsimat és a telefonomat is el akarta..

- Húúúúúúúúúú… Szóval a sztároknak sem tökéletes az élet. – vigyorogva nézett fel rám, finoman oldalba böktem könyökömmel.

- Távol sem az.. – halkan sóhajtottam, a mosolya folyamatosan fagyott le arcáról, megköszörülte a torkát. Egy vaku villant az arcunkba, hallottuk a hozzá járuló hangot is, lehunytam szemeimet, tudomást sem véve róluk pillantottam le rá. Másfél fejjel volt nálam alacsonyabb, fejét zavartan mosolyogva fordította el, mélyet sóhajtott. Körbesandítottam.

- Ezt le fogják hozni az újságok? – kérdezte halkan, mintha akárki hallaná rajtam kívül azt, amit mondd. Felé kaptam a fejem, felnézett rám. Tekintetem ajkára tévedt, nagyot nyeltem, rózsaszín, telt ajkai megint csücsörítettek egy picit, halványan csillogtak. Lassan bólogatni kezdtem, elhúzta száját, majd előre fordult.

- Szeretnéd, hogy.. – mutattam a fotós pasi felé, nem szólalt meg, csak megrázta a fejét. – Ez velem jár. – engedtem le a kezem, lehajtottam a fejem. Elvigyorodott, felsandított rám.

- Nem mondod, hogy most szégyelled magad? – kérdezte nevetve, megállt egy pillanatra. Jobb kezét alkaromra simította, csillogó szemekkel nézett rám. A kezére kaptam tekintetem, mosoly lefagyott arcáról, lassan végighúzta karomon, ujjaival megérintette enyémet, majd átvette kezébe a szatyrot.

- Mi? Nem. Dehogy. – ráztam meg a fejem, miután rájöttem, hogy kicsit késtem a válasszal. Ismét vigyorogva nézett rám, felvonta szemöldökét. Tudta, hogy igaza van, arcom kipirult, de úgy láttam az övé is.

- Aha. – pillantott rám arcomat látva, felröhögtem. Befejeztem a mosolygást, próbáltam visszafojtani, felvont szemöldökkel néztem rá. Oldalba bökött, ugyanúgy, ahogy én az imént őt, vigyorogva fordult maga elé. Az út további része csendben telt. Annyira ismerős volt az a felhőtlen, boldog vigyor az arcán. Az a meleg tekintet.. Mintha évek óta ismernénk egymást, pedig most találkoztunk először. Biztos voltam benne, hogy láttam már valahol. Talán volt már egyszer egy dedikáláson? Egy meet and greet-en? Rajongó lenne?

Valahogy vonzott az.. fontos volt, hogy valami ismerős helyre kísérjen. Titkon reméltem, hogy olyan helyen lakik, ahol biztosan beugrik, ki ő, de semmi. Mindegyik utca túl ismeretlen volt ahhoz, hogy akár egyetlen emléket is hozzá csatoljak, ajkamat rágcsáltam mellette. Arra kaptam magam, hogy kétségbeesetten kapálóztam a múltban egy hozzá kapcsolódó emlékhez, de nem sikerült. Nem emlékeztem rá és ez az bizonyította, most találkoztunk először.

- Megérkeztünk. – halkan csengő hangjára felkaptam a fejem, szemeibe pillantottam, majd fel a házra. Csalódnom kellett. Soha életemben nem láttam még ezt a családi házat, de meg kell hagyni gyönyörű volt. Barackszínű falak, óriási üvegablakok, hófehér bejárati ajtó. Azt reméltem a háza valahogy tudatja velem és tudom majd hova tenni, de nem ment. Lehunytam szemeimet, ránéztem. Kirázott a hideg, attól a gyengéd tekintettől, táskám pántjához nyúltam, levettem vállamról kezébe adtam. – Várj, visszaadom a..

- Tartsd meg! – mosolyogva tartottam felé tenyerem, felvont szemöldökkel, csúnyán nézett rám, homlokom ráncba futott. – Tudod mit? – vigyorogtam vicces, egyben felháborodott arckifejezésére. Táskámat leengedte, lábfejére tette.  – Majd visszaadod valamikor. – ráztam meg a fejem, még egyszer, a biztonság kedvéért a házra pillantottam, bágyadtan és egyben kicsit csalódottan mosolyogtam rá, majd megfordultam és lehajtott fejjel lépkedtem vissza a McDonald’s felé.

Keith szemszöge

Egy halvány mosollyal az arcomon néztem végig, ahogy alakja egyre távolodik, kisebb lesz, halványodik, majd eltűnt a hosszú utca sarkán. Lehunytam a szemeimet, fejemet lehajtottam, hüvelykujjamat kémleltem. Az a bágyadt mosoly lebegett szemeim előtt, nagyot sóhajtva dobtam hátamra a táskáját, megmarkoltam a szatyor fülét, még egyszer utána pillantottam.

Mikor megbizonyosodtam arról, hogy tényleg nincs már ott, megnyaltam ajkaimat. Szétnéztem az úton, majd átmentem a másik oldalra, egy házzal lejjebb sétáltam, könyökömmel belöktem a kerítés ajtaját, lábammal becsuktam, majd vacogva robotoltam fel a lépcsőkön. Ugyan ezt eljátszottam a bejárati ajtóval is, miután ledobogtam lábaimról a havat, kibújtam cipőmből és a konyhába sétáltam. Anya a gáztűzhelynél állt, az ebédet kavargatta, mosolyogva fordult meg, pult szélére simította kezeit.

- Szia, angyalom! – rámosolyogtam, leraktam a szatyrot a pultra, a bárszékre a táskát. Elhúztam a cipzárt, és elkezdtem kipakolni belőle. Furcsán nézett rám, de nem szólt egy szót sem. Hallottuk, ahogy nyílt a bejárati ajtó, lábdobogásokat. Öcsém vigyorogva kerülte meg a pultot és lépett oda anyához, miután végigsimított hátamon, apa a pulóverét igazgatva jött felém és egy nagy puszit nyomott fejem tetejére.

- Hét-négyre kikapott az ellenfél! – vigyorgott anyámra, aki büszkén mosolygott öcsémre, ő csak megforgatta a szemeit, lekapta a sapkáját és a kabátját, az előszobába sétált vele. – Ki volt veled az a fiatalember, drágám? – bökött fejével a konyhaablak felé, megnyaltam ajkaimat, gyorsan pakolgattam tovább.

- Miféle fiatalember? – kérdezte anya, szemeit nagyra nyitotta, apa átkarolta hátulról, egy puszit nyomott arcára.

- Ő csak egy régi barát.. – zavartan ráztam meg a fejem, kipakoltam az utolsó dolgokat, Dylan kihúzta a másik bárszéket és felült rá. Kezébe nyomtam a sós mogyoróját. – Még az általánosból.. – legyintettem egyet, lehúztam kabátom cipzárját, felakasztottam az előszobában, majd megmarkoltam a táska pántját és felszaladtam az emeletre.

2. /Nem tudtam, hogy még ilyenkor is..*/

2011. nov. 17. 15:13 - írta Lallita

Imádunk titeket.<3

A. & L.

Az aulába érve üresség és szinte teljes sötétség várt. Villámcsapásként ért az a régi, bizonyos érzés. Egyszerűen leírhatatlan volt ebben az épületben állni. Körülnéztem a halvány fényben, mígnem fülemet meg nem ütötte egy halk, lassú zene. Telefonomat kezembe vettem, lenémítottam, majd ismét zsebembe csúsztattam. Cipőm vastag, kemény talpa a márványozott járólapon halkan kopogott, ahogy megindultam a hang irányába. Lassan húztam el a bordó bársonyfüggönyt, ami takarta a lengőajtót.

Ahogy egyre közelebb értem, egyre hangosabb lett a zene. Mikor betoltam magam előtt a lengőajtót, színtisztán lehetett kivenni a dallamot. Lassú volt, valami zongorás darab lehetett. A nézőtéren koromsötétség volt, tekintetemet a színpadon táncoló alak vonzotta. Teljesen megvilágították a reflektorfények. Lábaim legyökereztek, szinte pislogás nélkül néztem a kecses alakot. Muszáj volt maradnom..

Kiszemeltem a legfelső sor, legszélső székét. Lassan lehajtottam az ülőkét, és leültem a piros bársonyhuzatú ülésre, majd lassan elengedtem magam és átadtam magam a látványnak.

Keith szemszöge

Az utolsó próbánál az tartotta bennem a lelket, hogy ezután hazamehetek. Nincs már sok hátra, és ha most mindent beleadok, akkor nyugodt lélekkel fekszem le aludni és pihenem ki magamat másnap. Vasárnap sosem csinálok semmit. Alig vártam, hogy hazaérjek, és vehessek egy forró fürdőt, és megigyak egy teát.

Úgy érzem, tökéletesre sikeredett a finálé. Nagy lihegve borultam le a földre és vettem fel a végpozíciót. Megvártam, amíg a zene teljesen elhallgatott és síri csönd töltötte be az egész nézőteret, sőt, az egész épületet. Hátratúrtam szőke fürtjeimet, felhúztam a térdeimet és kikötöttem cipőm selyemfűzőjét, lerántottam a lábamról és törökülésben, két kezem közt masszírozni kezdtem talpamat, fejem lehajtottam. Élveztem egy ideig a csendet, majd szemeim azonnal kipattantak, amint meghallottam egy rekedtes, halk hangot.

- Nem tudtam, hogy este tízkor is nyitva van a színház.. – elengedtem a lábam, értetlenül kerestem meg a hang irányát. Megijedtem, meg kell hagyni. Ki azaz őrült, ki rajtam kívül ilyenkor itt van? Egy alakot láttam a sorok között egyre közeledni, összevont szemöldökkel fürkésztem. Szívem heves zakatolásba kezdett, ahogy alakját lassan fedte fel a fény. Azt hittem képzelődöm.. Megráztam a fejemet, azonnal felpattantam, lábaim megremegtek. Cipőimet a kezembe vettem. Egy pillantásra méltattam, a magnóból kivettem a cd-t. Közben fél szemmel lopva rá pillantottam. A színpad szélén lévő lépcsőhöz sétált és feljött rá. A cdt a tartójába csúsztattam, kettő mozdulattal belebújtam csizmámba, könyökhajlatomba csúsztattam a pulóveremet. – Nem akartalak megzavarni.. – nézett rám, barna szemeit félénken csillogtatta felém, gyomrom összeugrott gyengéd tekintetétől. – Maradj, én elmegyek! – kapott fejéhez, hajába túrt, akaratlanul elmosolyodtam. Elfordult, megnyaltam ajkaimat, felsóhajtottam.

- Nem hittem volna, hogy még egyszer erre fúj a szél.. – hangom megremegett, ahogy megszólaltam, már hosszú órák óta nem beszéltem, meg jelenléte is elbűvölt. Már a lépcsőnél járt, de megfordult. Közelebb jött, megállt velem szembe. Reszketve pillantottam mélyen világosbarna szemeibe. Semmit nem változott.. Istenem.. Semmit! Mintha ugyanaz a kisgyermek állna előttem..

- Ismerjük egymást? – kezeit zsebébe csúsztatta, egy pillanatra haboztam. Szívem csalódottan dobbant meg, lehunytam a szemeimet, zavartan megráztam a fejem. Hát persze.. mióta nem találkoztunk több millió arc suhant át szemei előtt..

- Nem, még nem találkoztunk.. Nem ismerjük egymást. – Mosolyogtam halványan. Kezem akaratlanul hasamra csúszott, hosszúláncú nyakláncom medálja ott pihent, így tenyerembe fogtam, eltakartam előle. Mellkasom vadul hullámzott, végigmért, lassan lépegetve járta körbe a színpadot, nem szólalt meg. Néztem rikító piros cipője és a fekete színpad nagy kontrasztját. Lehajtotta a fejét, majd kiült a színpad elejére. Felsóhajtottam, belebújtam szürke, kötött pulóverembe, oldalra döntött fejjel néztem rá. Szemeivel lábait kezdte nézni, amiket a színpad szélén lóbált. alaposan megnéztem hátulról, olyan rég láttam.. gerince kirajzolódott vastag pulóvere alól is, kék alsógatyája illett sapkájához. Egy akaratlan mosolyt csalt az arcomra, ahogyan visszaemlékeztem azokra az évekre, miket együtt töltöttünk, kirázott a hideg. - Mit keresel itt? – böktem ki hirtelen a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott. Mit keres itt megint? Miért jött vissza? Ha tudom.. próbálok nem kimozdulni otthonról.. Nem akartam vele találkozni! Ahogy felnézett, arca kétségbeesett volt, elrántottam róla tekintetemet, a magnóhoz léptem, kihúztam az áramból és otthagytam a széken.

- Csak egyedül akartam lenni.. – Fordította tekintetét a nézőtérre. Lassan lépegettem mellé, lenéztem rá. Torkom elszorult látványától, ha nem lettem volna olyan fáradt, talán leültem volna mellé, de nem tehettem meg. Szívem szerint megkérdeztem volna mi baja, de nem igazán tudtam, hogyan álljak hozzá.. az egész jelenlétéhez. Teljesen összezavart mindent, teljesen felkavart. – Gyűlölöm ezt a helyet! – mondta ajkait összeszorítva, halkan. Nagyot nyeltem. – Miért akar nekem mindig mindenki rosszat? – temette arcát tenyereibe. Valószínűleg magához beszélt.. Én csak egy felesleges ember voltam ott. Régen más volt a helyzet.. Az régen volt. Fogalmam sem volt a mostani életéről, és arról sem, hogy mit keres itt. Valami baj történt?

- Megkérdezném mi történt, de.. Nem igazán érdekel. – indultam el a lépcső felé, felkapta rám a fejét. Ajkai egy furcsa mosolyra húzódtak, szemöldökeit ráncba futottak. Ahogy elé sétáltam, szemei követtek, megálltam előtte, elővettem telefonomat.

- Nem tudom, hogy megbízhatnék e benned.. – grimaszolt egyet, kilestem a képernyőből, felhúztam a szemöldökömet.

- Mondtam, hogy nem érdekel. – Csúsztattam táskámba a telefonomat. – De egyen gondolkozz el.. Nem véletlen, hogy így történt, Justin. – neve csak úgy fojt ki a számon. Nagyon rég ejtettem ki a nevét.. Nagyon rég gondoltam az egész srácra..

- Nem azért jöttem, hogy itt is kioktasson valaki. – morogta, majd feltápászkodott.

- Maradj csak, én már úgy is megyek. – indultam el lassan a kijárat felé. – Csak még annyit.. – fordultam meg, hátrálva mentem, lassan. Még egyszer végignéztem rajta, mélyen el akartam raktározni új énjét. – Stratford nem Los Angeles. Jobb lesz, ha ezt hamar megszokod.. – mosolyogtam, majd aprón felhúztam az orromat. Nagy meglepetésemre, egy halvány mosolyt intézett felém. Megfordultam, majd igyekeztem minél hamarabb kimenni. Még mindig hatása alatt voltam, és nem tudtam hova tenni újbóli felbukkanását.

Justin szemszöge

Hunyorítva néztem egyre távolodó alakját, kecses mozgását, mintha repülne. Hosszú szőke haja lófarokba volt kötve, háta közepét verdeste a vége. Ismerős volt az a grimasz, amit akkor vágott, mikor azt mondtam Nem tudom, hogy megbízhatnék e benned... Már meg is bántam, hogy beszámoltam neki.. Gyűlölöm ezt a helyet..Ha holnap ez megjelenik mindenhol, lehozzák az újságok, twitteren és facebookon ennek az internetes cikkjéről fognak beszélgetni, nagyon megjárom. Fejemet rázva dőltem hanyatt a színpadon, kezeimet széttártam, fejemet oldalra döntöttem. Csak bámultam a fekete gumit az öreg, kopott fára szögelve, lehunytam szemeimet. A csend és a magány magába szippantott, régen nem éreztem ennyire egyedül magam.

Lassan elindultam kifelé, magam után behajtottam a vasajtót, hogy ne csattanjon a csendben nagyot, elsétáltam a vörös függönyig, majd megálltam egy pillanatra. Kinyitottam a villanyszekrény ajtaját és lehúztam a karokat. Egy hangos csattanással leoltódtak a reflektorfények a főcsarnokban, zsebembe dugott kézzel léptem ki ismét a hidegbe. Megnedvesítettem ajkaimat a hirtelen ért hűvöstől, kapucnimat fejemre húztam még sapkámra, körülnéztem, zsebembe nyúlva húztam elő telefonomat és egy halvány mosollyal az arcomon hívtam vissza anyut.

Mindent megbeszéltem vele, hangja már nyugodtabb volt. Egészen hazáig gyalogolva beszéltem vele, majd leraktuk. Ahogy beléptem a házba, bekulcsoltam a zárat, a földszinten csönd volt. Kiléptem cipőmből, felszaladtam az emeletre, és magamra csuktam a szobaajtómat. Első dolgom, letérdeltem földre söpört régi iskolás díjaim és okleveleim elé.

Stratford nem Los Angeles.. Visszhangzott fejemben mondata. Megütötte a szívemet. Én nem vagyok ilyen szörnyeteg.. Én nem tehettem ezt. Kezembe vettem egy serleget, ujjaimat végighúztam a gravírozáson. Stratfordi Hokikupa 2000 – Elmosolyodtam. Feltérdeltem, és a polcom közepére helyeztem. Fogtam a többit is, ugyanígy tettem velük. Okleveleimet a szekrényemre állogattam. Már csak annyira volt erőm, hogy földön összetúrt ágyneműmért lehajoljak, felterítsem az ágyra, és belesüllyedjek a régi, sok ideje nem használt puha matracba..

 

1. /Ugye ezt nem mondod komolyan?*/

2011. nov. 15. 13:29 - írta Lallita

Na, igen.. Még a rész előtt szeretnék írni egy kis.. bevezetést. (XDD) Egy baromi nagyon hibáztunk. Basszus Csajok.. tegnap este úgy szakadtunk, mint még soha életünkben! Elképzelni nem tudjátok! XD Nos, igen.. A név. A lány neve. Ami férfi.. Vagyis a név férfi, nem a lány.. so. yeah. A kérdés az! hooooooooogy.. Mennyire zavar titeket a Keith név a lánynak? Annyira megszoktuk, és olyan jó csengése van, szóóóóval.. FAIL! Szeretnétek, hogy átírjuk 4874786 fejezetben a nevét egy lány névre, vagy el tudnátok vonatkoztatni az egésztől? Ahogy láttam a kommentek alapján, ketten.. (azt hiszem) jöttek rá, hogy ez valójában férfi név. Szóval, még egyszer.. Lecseréljük/átírjuk a nevét a történetben a főszereplő lánynak, vagy ez így nektek megfelel? Esetleg nagyon nagyon zavar titeket? Ne haragudjatok, csak.. Na jó, ezt nem tudom kimagyarázni! Ígérjük, legközelebb google nélkül nem fogunk írni. :"DD Nagyon vicces volt az egész helyzet, de ezt komolyan meg kellett kérdeznem tőletek!

*Ja, és még egy kis megjegyzés! Ami talán nem lenne olyan zavaró. Kiejtésben (mikor magatokban olvassátok, és halljátok belső hangotokat) eltérhettek a megszokott "kif(foghang)" kiejtéstől, és egyszerűen "keit"-nek ejtenétek a nevet. Talán ez egy kicsit változtat az egészen. :)

És úristen! Még egyet muszáj! Majdnem elfelejtettem.. Borzasztóan köszönjük a tegnapi visszajelzéseket! Úristen, fantasztikusak vagytok! Remélem kellőképp elbúcsúztatok Nasonéktól és most jöhet Justin és Keith(?) felejthetetlen(reméljük;)) története! :)

A. & L.

- Justin, nem mondom el még egyszer, megértetted? – ajkaimat összeszorítottam, a falba vertem könyököm. Egész este ezzel zaklatott, már kikészültem tőle. – Justin Drew Bieber, azonnal gyere ki!  – hangja az egekbe szökött, nekem is ez volt az utolsó csepp a pohárban. Elrántottam a kezem a faltól, kettő lépéssel az ajtó mellett termettem és felrántottam.

- Mi a franc van? – emeltem fel a hangom, megrökönyödve nézett rám, majd visszanyerte eredeti színét. – Mi van, mi? Anya, mi a francot akarsz? – üvöltöttem, úgy, ahogyan még sosem vele, éreztem, hogy arcomba szökik a vérem, összeszorította a fogait. Lehunyta szemeit egy pillanatra és felnézett rám.

- Add ide a telefonodat! – hidegvérrel nyújtotta felém a kezét, egy mosoly szökött arcomra, majd grimasszá vált.

- Nem – suttogtam, közben megráztam a fejem. – Nem fogjuk ezt eljátszani még egyszer! – néztem le rá. – Elegem van abból, hogy mindig parancsolgatsz..

- Add ide a telefonodat! – üvöltött rám, közelebb lépett.

- Különben? – néztem le rá ismét, ajkára harapott, nagyot sóhajtott, határozottan nézett szemeimbe.

- Most! – olyan erősen artikulált, hogy úgy éreztem pofonvágott vele, zsebembe nyúltam. Rájöttem, ahogy vörösen izzó szemeibe néztem, hogy ennek a veszekedésnek sem lesz jó vége.

- Mi értelme, ha odaadom, hm? – kérdeztem tőle komolyan, kezébe csusszantattam. – Holnap elmegyek és veszek helyette hatot. – rántottam vállat, hátat fordítottam neki.

- Elegem van belőled! – mondta normál hangerőn, éreztem, ahogy hátralépked, hangja egyre messzebbről szólt. Eltűnt a folyosón, egy nagy ajtócsapódást hallottam. Egyből szívembe nyílalt valami különösen fájó érzés, nagyot sóhajtva ültem le az ágyamra, lehajoltam. Térdeimre támaszkodtam, lekaptam fejemről, türkizkék sapkámat, az ágyra dobtam. Anya nagy zajokkal tért vissza, lábával kirúgta az ajtómat, felemeltem a fejem. - Csomagolj, mész Stratfordba a nagyszüleidhez! – levágta a bőröndömet a földre és felé mutatott. Felálltam, láttam, hogy arcán könnyek gyöngyöznek, de nem bírtam ki. Eltátottam a számat, olyan dühbe gurultam, mint még soha. Ennyire még sosem fajult el a helyzetünk, elindultam felé. Megráztam a fejem, bal kezem mutatóujját felé mutattam.

- Én abba a lepukkant, köcsög faluba vissza nem megyek! – üvöltöttem rá, rávágtam térdemre. - Most? Komolyan most akarsz visszaküldeni? – teljesen kiakadtam. Nem hittem el. Ilyen nincsen.. Ezt nem teheti meg velem! Ilyen nincsen! – Anya! Tudod te mit vennél el tőlem? Jézusom! Jól érzed magad? Nem vagy lázas? Úristen! – kiáltottam. – Anya! Believe van. Turné. Érted? Nem megyek Stratfordba. Nem húzhatsz vissza a csillogásból egyenesen a sárba.. Ezt nem..

- Justin, az én fiam vagy, értetted? És az én fiam nem ennek született… - mutatott végig rajtam, hangja megcsuklott, könnyei végiggyöngyöztek arcán.

- Anya, kérlek.. – tudtam, hogy veszekedéssel nem megyek semmire, muszáj voltam lehiggasztani magam, ha magamra haragítom, soha az életben nem szól hozzám. Nagyot sóhajtott, megrázta a fejét.

- Nincs apelláta, Justin! – hangja komoly volt. Komolyabb, mint bármikor. – Vagy visszamész három hónapra Stratfordba, vagy itt maradsz Los Angelesben és vége a karrierednek! – hátat fordított, meg sem várta, míg válaszolok… csak rám vágta a szobám ajtaját.

Keith szemszöge

A zene teljesen átjárta a testemet. Úgy éreztem magam, mint egy marionett bábu, amit a hangok rángatnak ide-oda. Erősen összpontosítottam a ritmusra és végtagjaim munkájára. Össze kellett hangolnom őket, hiszen nagyon szorított a határidő. Kegyetlenül kevés időm volt. Lassan egy éve tanultam ezt a koreográfiát, de mindig találtam benne valami hibát. Ha nem én, akkor a tanárom..

- Állj! – kiáltott be. – Nem! Először dömiplié, relévé, dömiplié és póz! – mutatta meg a sorok előtt és a színpad közt a mozdulatsort. Hajamat hátratűrtem szememből kontyomba, kénytelen voltam bólogatni. – Újra! – kezeimet ökölbe feszítettem, visszaálltam a kezdőhelyemre.

Már dél óta itt dekkolok. Nem ettem semmit, majd’ összeestem. A színpad szélén egy flakon szénsavmentes ásványvíz pihent, még a dresszem is szorított. Megigazítottam magamon fekete melegítőmet és zoknimat, majd vártam, hogy elinduljon a zene. Szinte visszafojtott levegővel csináltam végig. Ha ebbe mindent beleadok, akkor van egy kis szabadidőm, egészen este 7 ig. Onnantól még egy 3 órás próba, de azt csak egyedül, bármiféle közönség nélkül szenvedhetem végig. Leborultam a földre, és hallottam, hogy halkult a zene. Végeztem.

- Megbízom benned, Keith. – visszhangzott a hangja a nagy, üres és sötét teremben. Csak engem világítottak a fények, felemeltem a fejemet, ziláltam. – Remélem, nem játszod el a bizalmamat. – vette táskáját vállára. Arcát ráncok borították, de külseje még mindig kifogástalan volt. Egyenes háttal állt meg a széke előtt, ujjait a megfelelő pózban tartotta maga előtt, összekulcsolta kezeit.

- Én próbálom.. – leintett.

- Nem a magyarázkodásodra van szükség. Tettekkel bizonyítsd, Keith! Szerinted hányan lesznek kíváncsiak a magyarázkodásodra? – ásta bele olyan távolról szemeit az enyémekbe.

- Senki.. – mormogtam halkan, lassan felgördültem, felálltam.

- Úgy van. Akkor had lássam, hogy mit hozol ki magadból. Tudom, hogy te ennél sokkal, de sokkal több vagy! Ismerlek. – mintha.. de csak mintha egy mosoly apró foszlányát vettem volna észre száján. De biztos csak képzelődtem..

- Úgy lesz. – mondtam röviden. Bólintottam egyet, majd magas sarkúja kopogása töltötte be a nézőteret egészen addig, amíg ki nem lépett a lengőajtón, majd hamarosan az Avon színház kijáratán, is.

Felsóhajtottam, hátraestem a színpadon, és négykézláb kúsztam el a vizemig. Nem éri meg, hogy kiakadjak. Tudom, hogy ez most csak egy átmeneti állapot, semmi több.. De ez az egy hónap teljesen lerombolja mindenem..

Justin szemszöge

Hajnal volt. Már a nap felkelt én meg a bőröndöm előtt görnyedtem. Pontosabban.. 6 bőrönd előtt. Mindegyiket felcímeztem –magamban- hogy mibe mit fogok rakni. Az egyiket teljesen ellepték a pulóvereim, másikat a pólóim, harmadikat az alsógatyáim és a zoknijaim. Negyedikbe gondoltam a műszaki dolgaimat. Esetleg hangfalak, egy mikrofon, fülhallgatók.. De mi van, ha összetörnek?

- Justin.. – nyitott be valaki lassan, felnéztem rá. Meggyötört arca volt mind a kettőnknek, hiszen este óta nem szolt hozzám. Alig aludtam pár órát, és zuhanyzás közben láttam be, hogy tényleg nem tudok máshogy dönteni. – Nem kell ennyi bőrönd, édes fiam. – ereszkedett térdre, és elkezdte kipakolni dolgaimat.

- Ne, anyaa.. Legalább ebbe ne szólj bele! – rántottam el pulóveres bőröndömet, és magamhoz húztam, így nem érte el. Szúrósan néztem rá, mélyen szemeimbe nézett.

- Olyan vagy, mint apád. – temette jobb kezébe arcát, felsóhajtott, lehajtottam a fejemet. Nem akarom bántani.. – Csak tudd, hogy néhány éve, megvoltál ezek nélkül is. – mutatott a hangfalaimra és a mikrofonra. – Ha nagyon szükséged lenne, hidd el, nagyiék sem a kőkorszakban élnek. Haladnak a korral.. – ráncolta össze szemöldökeit. – Csak gondolkodj el ezen. – Behajolt hozzám, megsimogatta fejemet majd egy puszit adott hajamra. Elhúztam a fejemet tőle, majd néztem, ahogy csalódottan kiment az ajtón. Hát jó, legyen úgy, ahogy ő akarja..

***

Olyan erővel vágtam be magam után nagyi kocsija ajtaját, ahogyan csak tudtam. Bár ő utánam szólt, de mit sem hallva trappoltam fel a lépcsőn. Egy öleléssel köszöntöttem nagyapát a nappaliba, aggódva szemeimbe pillantott, csak megráztam a fejem. Ledobtam hátitáskámat a kanapéra, beleugrottam nadrágomba és visszamentem a kocsihoz. Nagyapa kicsoszogott velem a barna-kék kockás mamuszában, leugráltam a lépcsőn, nagyi már kiemelte a két bőröndömet a csomagtartóból, megfogtam az egyiket, megvártam ameddig Bruce megfogja a másikat és segít felvinni.

Végül is eleget adtam anyának. Nagyiék látták rajtam, hogy dühös vagyok, de iszonyatosan. Még a levegő is más volt, mint Los Angelesben. Gyűlöltem ezt a helyet.. Arról nem is beszélve, hogy mennyi időbe telt, mire hazaértünk a reptérről. Körülbelül fél óra volt. Los Angelesben az autóban még aludtam is.. Hozzászoktam a forgalmas utakhoz, a csillogó plakátokhoz. Gyenge volt nekem Stratford ahhoz, amiben eddig éltem.

Amint nagyapa becsukta maga mögött az ajtót, szétnéztem a szobámban. Minden ugyanúgy volt elhelyezve, mint amikor elmentem. Torkom összeszorult, ahogy a régi cuccaimra néztem és, ahogy megpillantottam a díjaim polcát, elfintorodtam, majd tekintetem a platina lemezemre csúszott. Nem bírtam tovább, kiakadtam. A polchoz léptem, és akkorát vágtam rá, hogy eldőltek rajta a bekeretezett fényképek, hockey-s díjaimból néhány leesett a földre, a szekrényhez léptem. Mindent lesöpörtem róla a földre, összeszorított fogakkal túrtam össze az ágyneműmet, a sarokba dobtam. Csak azután nyugodtam meg, mikor végigrugdostam a földön az akkori kedvenc hó gömbömet, ami az ágyam sarkának ütközött és eltört.

Nagyot sóhajtottam, megráztam a fejem. Zsebembe nyúltam, meggyőződtem róla, hogy a telefonom a zsebemben van, majd feltéptem az ajtót. Nagyi ijedt tekintetével találtam szembe magam, egy lesújtó pillantást mértem rá, majd nadrágomba markolva rohantam le a lépcsőn, az előszobában belebújtam a piros suprámba, leakasztottam a kék sapkám, fejembe húztam és magamra vágtam az ajtót.

***

Fogalmam sem volt róla, hogy hová megyek, de aggodalomra sem nagyinak, sem nagypapának nem volt szüksége. Jól ismertem a járást. Ennek a lepukkant falunak minden zugát bejártam akkor… Lehajtott fejjel jártam az utcákat, már sötétedett. Kirázott a hideg, ahogy elment mellettem egy autó, hűvös szellő csapott meg. A hó lassú táncra kapott a gyenge szélben, az ég sötét volt. Csupán csak az utcai lámpák fényei világították meg az egész falut, ahogy az égre pillantottam, fintorognom kellett. Csillagok.

Telefonom rezgésére lettem figyelmes, zsebembe dugott kezemet kihúztam, megnéztem a kijelzőt. Anya. Visszaadta a telefonomat, hogy mikor Stratforba érek, hívjam fel, hogy minden rendben van e, és azért, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot. Lefordultam a sarkon, nagyobb léptekben haladtam. Az utca forgalmasabb volt, mint az eddigiek, de nem nagyon törődtem vele. Csak az járt a fejemben, hogy nem gondolt rám.. Csak magára, hogy neki jó legyen. Elküldött ide, még csak meg sem hallgatott.

Egy pillanatra megtorpantam, amint elsuhantam egy jól ismert lépcső mellett. Visszatolattam, telefonom türelmetlenül rezgett még mindig kezemben. Lenéztem lábaimra, lábfejemmel elsöpörtem a havat a földről, egy mosoly szökött arcomra a betonba öntött csillag, és az aláírt nevem láttán. Felemeltem a fejem, a lépcsőre pillantottam.. Hideg esték és hosszú, fárasztó, de élvezettel teljes napok emléke kötött hozzá. Megpillantottam kiplakátolt üvegajtaját résnyire nyitva lenni, felsóhajtottam. Kezemet végighúztam a korláton, felugráltam a lépcsőn és halkan belöktem magam előtt az ajtót.

...

2011. nov. 14. 14:55 - írta Lallita

Prológus

Piros lakkszandálom talpa halkan kopogott az üres iskolai folyosón. Apa meleg kezét éreztem bal vállamon, kezeimbe néhány könyvet szorongattam mellkasomhoz. Hátamat húzta az iskolatáskám, tele volt a rajzaimmal, festékekkel, tolltartómmal és mindenféle csili-vili dologgal. A folyosó menti falak tele voltak tapétázva versenyeredményekkel, rajzokkal és díszletekkel az elkövetkezendő szellemes halloween mókára. Valahogy egyik ijesztő, vagy mókás figura nem tudta elvonni a figyelmem a folyosó végén lévő osztályról. Mindenhol csend volt, csak az ajtókon lévő kis ablakokon lehetett benézni az órára. A földszinten mentünk végig apával, itt vannak az elsősök és a másodikosok. Az igazgató néninél voltunk, kedves néni. Nagyon megszerettem. Megnyugtatott, hogy a többiek is aranyosak és szívesen befogadnak engem.

Még.. Nem igazán értem miért volt erre szükség. De azt tudom, hogy a régi óvodám és ahol elkezdtem iskolába járni, most nagyon messze van tőlünk. Mindössze 6 éves vagyok, de próbálom megérteni a dolgokat. Apa és anya segítenek mindenben, ahogy segítenek majd beilleszkedni az új pajtásaim közé is.

- Izgulsz, tündérem? – hallottam meg mély hangját, felnéztem rá. Egy sötétbarna öltönyt viselt. Ő is ma megy először a munkahelyére, de ő ott ismer néhány bácsit. Azt mondta jobb lesz így az élet. Muszáj volt elköltöznünk.

- Igen. Nagyon. – néztem még mindig fel a magas apára. Sose tudtam elképzelni, hogy nőhetett ilyen nagyra. Én örökre ilyen kicsi fogok maradni..

- Itt vagyunk. – állt meg. Szembe fordultunk egy ajtóval, és félig lábai mögé bújtam. Lenézett rám, megfogta a vállaimat, leguggolt velem szemben. – Figyelj rám, szépségem.. – mosolygott rám bíztatón. Sötétkék szemei melegen csillogtak a folyosó élénksárga fényében, félig lehajtottam a fejemet, kifestő könyveimet egyre erősebben fogtam magamhoz. – Bízom benned, nagyon ügyes leszel. Gyönyörű vagy, csak barátkozzál velük és hidd el, holnap könyörögni fogsz, hogy minél hamarabb hozzalak el.. – simította érdes tenyerét arcomra. Elmosolyodtam, arcomat tenyerébe dörgöltem.

- Mi van, ha kinevetnek? – szám széle lefelé húzott, utáltam ezt a fojtogató érzést. Nem szerettem. Melegen elmosolyodott, nem szólt semmit. Felállt, felnéztem rá, mély zakózsebébe nyúlt és egy fehér valamit húzott elő. Ismét leguggolt hozzám, és arcom elé helyezte a kis macit, kinek jobb szeme be volt foltozva.

- Tessék, ezt a tiéd. - nyújtotta felém. Kinyújtottam félig jobb kezemet, belerakta markomba, ismét mellkasomhoz szorítottam könyveimet. – Ha valami bánatod van, suttogd a maci fülébe. Ő meghallgatja, és erőt ad neked. – hajolt közelebb, és homlokomra adott egy puszit. Arcán lévő szúrós tüskék piszkáltak, de hamar elhúzódott. Felegyenesedett, kopogott az ajtón.

- Szabad. – hallottuk rögtön. Bal kezemmel nadrágja szárát markoltam. Apa lassan benyitott, bementünk. Éreztem, ahogy halkan sutyorogni kezdenek a többiek, egyre rosszabbul éreztem magamat. Megint ott volt a hasamban a rossz érzés, mit mindig is utáltam.

- Jó napot! – köszönt apa, majd tenyerét fejemre simította és egyre előrébb tolt.

- Jó napot. Biztos te vagy  Keith.. – jött közelebb, leguggolt elém. – Már egy helyet ki is jelöltünk neked. – mosolygott rám, egyik kezével megfogta az enyémet. Bátran néztem fel rá. – Gyerekek, mostantól Keith velünk fog egy osztályba járni. – Mondta a többieknek. Csendben néztem végig rajtuk. Hátul pár fiú halkan mocorgott, én meg haza akartam menni. – Tessék, az ablak mellett van az asztalod. – lökött egy finomat kezével a hátamon, én meg elindultam. Hátranéztem apára útközben, ki végig követte, ahogy megyek a helyem felé. Olyannyira nem figyeltem, hogy a következő pillanatban lábaim megbotlottak, és a kezemben lévő összes könyvem a kicsi macival együtt a földre esett, velük együtt én is. Szőke hajam előre hullott, és hallottam, ahogy mellettem lévő két fiú hangosan felnevet. Lassan felültem, morcosan néztem földön heverő színes könyveimre, és lassan szedegetni kezdtem őket.

- Várj, segítek. – hallottam meg egy hangot velem szembe, felnéztem. Egy szinte kopasz kis fiú guggolt előttem. Felvette a könyveimet és az asztalomra rakta őket, végül macimért nyúlt, kedvesen rám mosolygott és felém nyújtotta.

- Köszönöm. – álltam fel lassan, leporoltam a ruhámat. Elvettem tőle a macit, felnéztem rá, barna szemei és hófehér fogai voltak. Rögtön mosolyognom kellett, hiszen tudtam, azt az arcot soha életemben nem fogom elfelejteni..