...

2011. nov. 14. 14:55 - írta Lallita
58 komment

Prológus

Piros lakkszandálom talpa halkan kopogott az üres iskolai folyosón. Apa meleg kezét éreztem bal vállamon, kezeimbe néhány könyvet szorongattam mellkasomhoz. Hátamat húzta az iskolatáskám, tele volt a rajzaimmal, festékekkel, tolltartómmal és mindenféle csili-vili dologgal. A folyosó menti falak tele voltak tapétázva versenyeredményekkel, rajzokkal és díszletekkel az elkövetkezendő szellemes halloween mókára. Valahogy egyik ijesztő, vagy mókás figura nem tudta elvonni a figyelmem a folyosó végén lévő osztályról. Mindenhol csend volt, csak az ajtókon lévő kis ablakokon lehetett benézni az órára. A földszinten mentünk végig apával, itt vannak az elsősök és a másodikosok. Az igazgató néninél voltunk, kedves néni. Nagyon megszerettem. Megnyugtatott, hogy a többiek is aranyosak és szívesen befogadnak engem.

Még.. Nem igazán értem miért volt erre szükség. De azt tudom, hogy a régi óvodám és ahol elkezdtem iskolába járni, most nagyon messze van tőlünk. Mindössze 6 éves vagyok, de próbálom megérteni a dolgokat. Apa és anya segítenek mindenben, ahogy segítenek majd beilleszkedni az új pajtásaim közé is.

- Izgulsz, tündérem? – hallottam meg mély hangját, felnéztem rá. Egy sötétbarna öltönyt viselt. Ő is ma megy először a munkahelyére, de ő ott ismer néhány bácsit. Azt mondta jobb lesz így az élet. Muszáj volt elköltöznünk.

- Igen. Nagyon. – néztem még mindig fel a magas apára. Sose tudtam elképzelni, hogy nőhetett ilyen nagyra. Én örökre ilyen kicsi fogok maradni..

- Itt vagyunk. – állt meg. Szembe fordultunk egy ajtóval, és félig lábai mögé bújtam. Lenézett rám, megfogta a vállaimat, leguggolt velem szemben. – Figyelj rám, szépségem.. – mosolygott rám bíztatón. Sötétkék szemei melegen csillogtak a folyosó élénksárga fényében, félig lehajtottam a fejemet, kifestő könyveimet egyre erősebben fogtam magamhoz. – Bízom benned, nagyon ügyes leszel. Gyönyörű vagy, csak barátkozzál velük és hidd el, holnap könyörögni fogsz, hogy minél hamarabb hozzalak el.. – simította érdes tenyerét arcomra. Elmosolyodtam, arcomat tenyerébe dörgöltem.

- Mi van, ha kinevetnek? – szám széle lefelé húzott, utáltam ezt a fojtogató érzést. Nem szerettem. Melegen elmosolyodott, nem szólt semmit. Felállt, felnéztem rá, mély zakózsebébe nyúlt és egy fehér valamit húzott elő. Ismét leguggolt hozzám, és arcom elé helyezte a kis macit, kinek jobb szeme be volt foltozva.

- Tessék, ezt a tiéd. - nyújtotta felém. Kinyújtottam félig jobb kezemet, belerakta markomba, ismét mellkasomhoz szorítottam könyveimet. – Ha valami bánatod van, suttogd a maci fülébe. Ő meghallgatja, és erőt ad neked. – hajolt közelebb, és homlokomra adott egy puszit. Arcán lévő szúrós tüskék piszkáltak, de hamar elhúzódott. Felegyenesedett, kopogott az ajtón.

- Szabad. – hallottuk rögtön. Bal kezemmel nadrágja szárát markoltam. Apa lassan benyitott, bementünk. Éreztem, ahogy halkan sutyorogni kezdenek a többiek, egyre rosszabbul éreztem magamat. Megint ott volt a hasamban a rossz érzés, mit mindig is utáltam.

- Jó napot! – köszönt apa, majd tenyerét fejemre simította és egyre előrébb tolt.

- Jó napot. Biztos te vagy  Keith.. – jött közelebb, leguggolt elém. – Már egy helyet ki is jelöltünk neked. – mosolygott rám, egyik kezével megfogta az enyémet. Bátran néztem fel rá. – Gyerekek, mostantól Keith velünk fog egy osztályba járni. – Mondta a többieknek. Csendben néztem végig rajtuk. Hátul pár fiú halkan mocorgott, én meg haza akartam menni. – Tessék, az ablak mellett van az asztalod. – lökött egy finomat kezével a hátamon, én meg elindultam. Hátranéztem apára útközben, ki végig követte, ahogy megyek a helyem felé. Olyannyira nem figyeltem, hogy a következő pillanatban lábaim megbotlottak, és a kezemben lévő összes könyvem a kicsi macival együtt a földre esett, velük együtt én is. Szőke hajam előre hullott, és hallottam, ahogy mellettem lévő két fiú hangosan felnevet. Lassan felültem, morcosan néztem földön heverő színes könyveimre, és lassan szedegetni kezdtem őket.

- Várj, segítek. – hallottam meg egy hangot velem szembe, felnéztem. Egy szinte kopasz kis fiú guggolt előttem. Felvette a könyveimet és az asztalomra rakta őket, végül macimért nyúlt, kedvesen rám mosolygott és felém nyújtotta.

- Köszönöm. – álltam fel lassan, leporoltam a ruhámat. Elvettem tőle a macit, felnéztem rá, barna szemei és hófehér fogai voltak. Rögtön mosolyognom kellett, hiszen tudtam, azt az arcot soha életemben nem fogom elfelejteni..



 
 
5 (16)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Eddig 58 komment érkezett ()

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.






Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.

 

Bemutatkozás
"Megesküdtem magamban, hogy soha többé nem találkozom vele, örökre kitörlöm az emlékezetemből, s még a nevét sem említem soha. De nem volt erőm újra átérezni azt a megmagyarázhatatlan rettenetet, amelyet a hiánya és a tudat idézett elő bennem, hogy végérvényesen elveszítettem."
Kereső
Friss kommentek
Legkommenteltebb
Archívum
Iratkozz fel
Linkek
Budapesti Bulik a CityWeekendtől
City Weekend