39. /Nem engedhetem el magam...*/

2012. jan. 25. 14:33 - írta Lallita

Jól van, lányok... Most jött el az a pillanat, hogy -merészen kijelentem- ; haragszom rátok.. Nagyon! Hihetetlenül! Mi történt? Hm? Mi ez a lankadás a blogon? Csak pár napig nem vagyunk és ez történik? Oké... Legyen így. Minket nem zavar. De azért keményítek.. Igen, én. Nem beszéltük meg, de nem érdekel. Ez most nem. 40(!!!!!!!!) Komi és jön a kövi. Nem lesz? Jó. Nincs kövi. :) 

Lallita

Justin szemszöge

- Utállak titeket, értitek? – üvöltöttem a konyhában állva. Anya a pultnak dőlve bámult maga elé, Scooter szintén.

- Justin mi..

- Hagyjál. – mondta anyának, a mennyezetre néztem, hajamba túrtam. – Nem hiszem el, hogy elüldöztétek! Nem értitek? Fogalmatok sem volt, mennyire fontos Ő nekem! – mutattam az ajtó felé, ahol fél órája Keith lépett ki.

- Justin, ne kiabálj anyáddal! – lépett közbe Scooter, elém állt. Ránéztem, testem teljesen megfeszült. – Hidd el, jobb lesz így! – halkult, kezét jobb vállamra tette. Szemeim elkerekedtek, torkomon akadt levegőm.

- Hogy mit mondtál? – suttogtam mérgesen, összeráncolta szemöldökét, felsóhajtott. Lelöktem kezét vállamról. – Tudjátok mit? – lassan kezdtem hátrálni. Nem voltam már mérges, sem dühös.. nem voltam ideges. Szomorú voltam. Mérhetetlen fájdalmam volt, hogy a lány.. akit azt hittem az utóbbi napokban, sose fogom elhagyni, egy ideig biztosan nem, épp az imént ment el. Sírni támadt kedvem, de nem tettem fiú létemre! – Hagyjatok békén.. – suttogtam. Megfordultam, felfutottam a lépcsőn, egyenesen a szobámba.

Kezembe vettem laptopomat, magamhoz szorítottam, telefonomat zsebembe tettem és felmentem a harmadik szintre. Büszke szobám felé indultam, ahol 2 napja megcsókoltam. Amint beléptem, magam mögött kulcsra zártam az ajtót, csak ÉN jöhetek ide be! Leültem a kanapéra, a laptopomat magam mellé tettem és hátravágtam magam.

- Miért? Miért, bazdmeg? – kiáltottam tenyerembe, betakartam vele arcomat. Hirtelen elöntött a víz és a melegség. Felpattantam, levettem pólómat és a keverőpultra dobtam. Visszaültem a kanapéra, ölembe vettem laptopomat, lábaimat felraktam, hátamat a támlának döntöttem.

Próbáltam elterelni a gondolataimat. Jobb kezemmel a képernyő oldalát fogtam, támasztottam, ballal az egérpadon pötyögtem ide-oda. Alsó ajkamat rágcsálva futtattam végig szemeimet a hírportálok sorain. Felsóhajtottam, tovább mentem. Megakadt bennem a levegő. Vérnyomásom az egekig szökött, ahogy megláttam a szalagcímet. Faképnél hagyták Justin Biebert? Hogy a fenébe csinálják ezt? És már le is fényképezték? Honnan veszi mindenki a nagyobbnál nagyobb marhaságokat? Megnéztem.

A vasútállomás várójában állt. Oldalról közelítettek rá, arca szomorú volt. Több kép is lehet.. Valaki követhette a vonaton is, vagy leadták a drótot a többi újságírónak. Annyira gyűlölöm őket, hogy nem lehet szavakkal megfogalmazni! Ezek ki fogják készíteni Keithet.. Márpedig, én azt nem engedhetem meg! Legalábbis… Nem kellene hagynom.

Keith szemszöge
3 nap múlva

Hajamba túrtam, úgy indultam le a lépcsőn, táskámat a vállamra dobtam, a konyhába mentem. Fél tizenegy volt, anyáék munkában, a fiúk suliban. Egyedül voltam a házban, de valahogy mégsem éreztem egyedül magam. Kihagytam a reggelit, csak megfogtam egy almát és elővettem a pult alól egy üveg ásványvizet, kabátom cipzárját felhúztam az előszobában és belebújtam a cipőmbe. Semmi baja nem volt már a lábamnak. Az égvilágon semmi. Nem fájt, nem is éreztem kellemetlennek, amikor ráléptem. Ahogy a kilincshez nyúltam, megszólalt a csengő.

Egy pillanatra lehajtottam a fejem, mély levegőt véve rántottam ki az ajtót. Számítottam rá, hogy Dylan az, megbeszéltük, hogy találkozunk a színházban, de már így is késésben voltam, de csalódnom kellett. Ahogy kinyitottam az ajtót ezernyi vaku, kamera és kíváncsi tekintet villant az arcomra, egy pillanatra hátrahőköltem, majd összeszedtem magam. Értelmetlen, faggatózó és néhol már bunkó kérdéseiket, fülemet, farkamat behúzva zártam be az ajtót és indultam végig a kerten. Ahogy a kapuba léptek, kérdéseik ezrede halkultak, mikrofonokat dugtak a számhoz, miután azt is bezártam, dobtam egyet táskámon, végigvezettem rajtuk tekintetemet.

- Mikor tudta meg, hogy Mr Bieber csalja önt? – mi van? Szemeim nagyra nyíltak, próbáltam átfúrni magam a tömegen, alig tettem túl magam rajta, alig bírtam úgy lefeküdni végre, és kelni fel, hogy nem vérvörösek a szemeim, erre meg zaklatnak.

- Miért mondta neki, hogy válasszon ön és a karrierje között? – tolta orrom alá a mikrofonját egy rámenős, öreg nő, lehajtott fejjel lépkedtem tovább.

- Keith, várjon!

- Kérem, hagyjanak! – kezemet feltartottam, lehajtott fejjel lépkedtem ki a körükből és olyan gyorsan szedtem a lábaimat, amilyen gyorsan csak tudtam. A rövidebb utat választottam, Dianeék háza felé mentem, szinte futva, de nem néztem fel. Kapucnimat a fejembe húzva rohantam az akaratos és kíváncsi riporterek elől.

Szerencsére, mire az Avon színház sarkára értem nem voltak a nyomomban, felugráltam a lépcsőkön, odaintettem a portásnak és gondolkodás nélkül az iroda felé vettem az irányt. Csak kihoztam onnan a cd-met, tegnap este felhívott, hogy ott hagyta. Csütörtök estére gyakoroljam be az egészet, és a telefonon keresztül –legnagyobb meglepetésemre – hozzátette, hogy vigyázzak magamra, mert szüksége van rám! Hát igazából azt hittem szörnyet halok, ekkora hazugságot még sosem hallottam, de szigorú hangja őszintén csengett.

Mikor bekapcsoltam a zenét, azt hittem összeesek. Szívem olyan erősen kezdett kalimpálni a torkomban, hogy magam sem hittem el. Normális ez? Ezt Lucy komolyan mondja? Dylan értetlenül meredt rám a színpad szélén ülve, törökülésbe húzta lábait, görnyesztett háttal támaszkodott térdein, úgy próbált bíztatni, hogy sikerülni fog. De erre a számra? Lehunytam a szemeimet. Nem táncoltam rá. Először csak végig hallgattam. Éreztem azt a mély kétségbeesést, ami hatalmába kerített, de Dy előtt nem hagyhattam el magam. Mélyeket sóhajtoztam, Justin rekedtes hangja a fellegekbe repített ezzel a dallal, mikor vége lett az utolsó szusszanásnak is, felpattantam. Elpróbáltam rá, és magam is meglepődtem milyen jól megy. Nem tudtam mire vélni, talán jót tett ez a pár napos pihenő a lábamnak is, de csak a végén rontottam el néhány lépést.

***

Már kívülről fújtam a szöveget, Dylan teljesen kivolt. Sokat röhögtünk egész délután, próbáltam elterelni a gondolataimat a magnóból szóló hang tulajdonosáról, és nagy részben sikerült is.

- A francba! – csaptam térdemre, a még mindig üvöltő magnóhoz sétáltam és lenyomtam.

- .. Your chest, girl.. – emelte magasba a kezét csukott szemekkel, majd hunyorogva nézett rám. – Na! – nyafogott. – Pont a legjobb résznél…

- Ne most! – tartottam felé tenyerem, az vizemhez sétáltam, ittam egy kortyot, megtöröltem a szám és a nyújtózkodó Dylan felé lestem.

- Szerintem én elmegyek és hozok egy kávét… Sok munka lesz még veled, úgy is! – intett le, halványan mosolyogva kezdtem bólogatni. – Lehet, hogy beugrok a pizzázóba is. Milyet?

- Margareta. – nagyot pislogtam, megforgatta szemeit. Belebújt fekete dzsekijébe, közelebb lépkedett. Halántékomra nyomott egy puszit, karba tett kezekkel néztem végig, hogy alakja távolodik, majd teljesen felemészti a sötétség.

 

Miután elment, nagyot sóhajtottam. Az egész csarnokban csönd lett, fejem lehunyt szemekkel hajtottam hátra. Ismét meghúztam a vizemet, majd benyomtam a magnót. A színpad közepére álltam, lehajtott fejjel merevedtem a kezdőpozícióba, majd vártam a helyes ütemet. Nem tudtam másra figyelni, csak arra, hogy arra a számra táncolok, aminek a szövegét suttogta, mikor mellkasomra hajtotta a fejét. Fogaimat összeszorítottam tánc közben, éreztem, ahogy kisebb remegések futnak végig rajtam, el akartam engedni magam. Lihegve álltam meg a tánc felénél, lehajoltam, hajam előre hullott, lépteket hallottam. Azonnal felkaptam a fejem, éreztem, ahogy sötétszőke hajam hátamhoz csapódik, hunyorogva néztem a közeledő alakot. Szívem heves kalimpálásba kezdett, ahogy a lépcső felé vette az irányt, cipője halkan dobogott a megkopott fán, torkom elszorult. Ahogy lassan felszedte a rivaldafény egész alakját, kétségbeestem. Éreztem, amint felfogtam, hogy mi történik, szemeim könnybe állnak. Sokkot kaptam. Mélyeket lélegeztem, hogy nyugtassam magam, egy mozdulattal lenyomtam a magnót, csak zavart zihálásunk törte meg a tomboló csöndet.

- Sajnálom! – fejét rázva kezdett lépkedni felém, kerek szemekkel figyeltem ahogy zsebre dugott kezeit előhúzza és felém nyújtja. Rutinból kezdtem el hátrafelé lépkedni, éreztem, ahogy könnyeim kiesnek szememből és végigfolynak arcomon. – Keith, én annyira… - előttem megállt. A falnak ütköztem, kétségbeesetten bámultam fel rá. Lehajtotta fejét ,fejem mellett megtámaszkodott a falnál. Mellkasa vadul hullámzott, úgy éreztem szívem kitöri bordáimat. Sikítani lett volna kedvem a fájdalomtól, mit szomorú léte okozott.

- Mit keresel itt? – kérdeztem halkan, lélegzetvisszafojtva pillantottam fel arcára, megkeményedett. Minden érzelem ráfagyott, lassan felemelte a fejét, megnyalta alsó ajkát.

- Ne haragudj rám! Hülye vagyok.. – kezdett mentegetőzni, de mielőtt folytathatta volna, mellkasára tapasztottam a kezem, ellöktem magamtól. – Keith!

- Menj el! – engem is meglepett a hisztérika a hangomban, fejem elfordítottam.

- Kérlek hallgass meg! – kezeit lágyan derekam köré simította, szinte azonnal értük nyúltam, elvettem őket onnan.

- Hagyj békén! – suttogtam fejemet rázva, ajkamra haraptam.

- Figyelj rám! – hajamat fülem mögé tűrte, de még mindig nem néztem rá. – Keith, kérlek! – egy kisebb sírógörcs kerített hatalmába, éreztem, ahogy szemeim megint véreresek lesznek, és hallottam forró könnycseppem a padlón elhalni. – Nem gondoltam át! Túl gyors volt és..

- Mennem kell! – mellkasánál fogva hátrébb toltam, mélyet sóhajtva közelebb lépett.

- Hallgass végig! – pillantott arcomra, bal kezével megfogta államat és maga felé fordította arcomat. – Nézz rám… - nem akartam. Lehunytam a szemeimet, nem akartam látni. Hiányzott! Piszkosul… Már ez a négy nap is maga volt a pokol nélküle. De nem engedhettem el magam.. – Keith, nézz rám! – de mégis megtörtem. Ahogy hüvelykujjával végigsimított alsó ajkam vonalán, szemeibe pillantottam. – Sajnálom! – olyan erősen artikulált, hogy úgy éreztem pofonvágott vele, elrántottam a fejem, kiléptem közüle és a fal közül, a magnóhoz szaladtam.

- Mit keresel itt egyáltalán? – kérdeztem szipogva, kivettem a cd-t, a tokjába helyeztem. Csuklómról lehúztam a hajgumimat, felfogtam vele a hajam, a táskámhoz indultam. – Minek jöttél vissza? – fogaimat összeszorítottam, hogy valamennyire legyőzzem a gyomromban rejlő gombócot, de nem sikerült. Csak még idegesebb lettem tőle.

- Én csak..

- Tudod mit? Nem is érdekel! – motyogtam a táskámhoz lépve, beledobtam utcai cipőmet, magamra kaptam a pulóveremet. – Nem is értem, hogy lehetsz ilyen… - fejemet rázva indultam a székhez a kabátomért, de elém lépett.

- Keith, beszéljük meg! – mélyen szemeimbe pillantott, megráztam a fejem. – Kérlek.. – szemeimet lesütöttem, ismét éreztem, hogy elgyengülök, átpillantottam válla fölött. Két lépéssel átszelte a közöttünk lévő távolságot, közelebb rántott magához, bal kezét arcomra simította, jobbja ujjait felcsúsztatta pulóverem alá. – Kérlek! – fejével követte enyémet, hogy szemeimbe nézhessen, ajkaira pillantottam. Gyomrom összerándult, ahogy végigsimított járomcsontomon, hüvelykujjával felitatta kigördülő könnyeimet. – Hadd vigyelek haza!

- Nem egyedül vagyok… - lassan ráztam a fejem, próbáltam kihúzni magam érintéséből, de aligha sikerült.

- Ne hazudj nekem! Csak hadd vigyelek haza, rendben? Útközben megbeszéljük és aztán…

- Aztán? – pillantottam fel rá, ajkam egy gúnyos fintorra húzódtak. – Aztán mi? Megint eltűnsz? Vagy esetleg bármit mondjak, meghazuttolsz?

- Keith, az Istenért! – hangját egy fokkal felemelte, felnézett a mennyezetre, majd vissza rám. Szemöldökeit összeráncolta, egy kicsit meghökkentem a magasabb hangnemtől. – Csak mondd, hogy… - lehunyta szemeit, hangosan fújta ki levegőjét, majd rám nézett. – Csak mondd, hogy soha többé nem akarsz látni és elmegyek… - mintha belém rúgott volna. Úgy szíven ütött, mint semmi más ebben az életben. Egy tompa nyögés szakadt fel belőlem, arcom kirántottam kezéből, jobb kezemmel letöröltem könnyeimet. Nem válaszoltam. Hogyan is válaszolhattam volna? Akarom én, hogy elmenjen és szenvedjem miatta végig az életemet? Akarom én egyáltalán, hogy velem legyen? Mit akarok? Vele vagy nélküle? Engedhetném neki, hogy..

- Vigyél haza! – nyúltam hátra kabátomért, minden erőmet összeszedtem, hogy hangom felvegyen egy kis magabiztosságot, de aligha ment.

- Hogy?

- Azt mondtam.. – szemébe pillantottam, ajkai résnyire elnyíltak, arca alig volt öt centire enyémtől. – Vigyél haza! – kabátomat a karomra terítettem, megfogtam táskám és a lépcső felé indultam. Eszemben sem volt megvárni.. Nem fogok én a lábai előtt heverni ezek után. Egy bunkó féreg. De ez a bunkó féreg jelenti az életemet… Hiába is tiltakoznék, úgysem menne. Justin azaz ember, aki nélkül én nem lennék. Fogalmam sincs hol tartanék.

Ahogy kiértünk a főcsarnokból, lekapcsoltam a reflektorfényeket, addigra beért, mellém lépkedett. Egy pillanatra elém állt, arcomat kémlelte, nem néztem rá. Tekintetemmel ádámcsutkáját, nyakát és kulcscsontját kémleltem, éreztem, hogy torkom elakad a szívemtől, lehunytam könnyes szemeimet, ahogy közelebb hajolt. Ajkát homlokomra nyomta, egy hosszú, hideg puszit nyomott rá, majd ujjait gyengéden enyéimhez simította és úgy húzott maga után.