3. /Kétségbeesetten kutattam, de semmi..*/

2011. nov. 19. 12:51 - írta Lallita

Keith szemszöge

Erősen rámarkoltam a hófehér reklámszatyor fülére, még egyszer rámosolyogtam az eladónőre és kitoltam magam előtt a kisbolt ajtaját. Mélyet szívtam a friss levegőből, a hideg megcsapta arcomat, akaratlanul is húztam össze magamat. Szürke volt az ég, a nap halvány sugarai villantak meg a kocsik ablakain, reszkető kezekkel lépegettem le a kislépcsőn és fordultam le balra. A gyenge szél a hajamba csapott, hátravágta, szemeim bekönnyeztek tőle, lehajtott fejjel mentem tovább. Alig vártam, hogy hazaérjek, tegnap este óta nem ettem egy falatot sem, csak fáradtan beborultam a kádba, ott is aludtam el. Majd az éjszaka közepén felébredtem, rendbe raktam magam és visszafeküdtem aludni az ágyamba. Csöndben lépegettem, hallgattam, ahogy talpam alatt ropog a hó, figyeltem lábaimat, nehogy megcsússzak és beverjem valamimet. Kitelik tőlem. Tőlem minden kitelik.

Ahogy ezt végig gondoltam, éreztem egy nagy húzást bal kezemnél, majd egész karom megkönnyebbült. Azonnal megálltam, felemeltem karomat. Pazar. Leszakadt a szatyrom füle.

Justin szemszöge

Zsebre dugott kézzel sétálgattam az utcán, felkaptam a fejem, ahogy megpillantottam az előttem lévő szőke lányt. Kecses, surranó mozgásáról, szinte azonnal felismertem. Arcomra egy mosoly futott, ahogy láttam, hogy leszakadt az egyik szatyra füle, dobtam egyet táskámon, lassan mellé lépkedtem. Nem néztem rá, vigyorogva nyaltam meg ajkaimat, magam elé bámultam. Szitkozódva kezdte szedegetni mellettem a dolgait, lehunytam szemeimet, majd ismét magam elé néztem.

- Segítenék rajtad… - hatásszünet. – De nem akarok! – ráztam meg a fejem és lenéztem rá. Nagyot fújtatott, felnézett rám. Hátrasöpörte frufruját, egy ideig szemeit legeltette rajtam, majd visszafordult.

- Mindegy. – lehelte, dolgait pakolgatni kezdte szatyrába. – Nem kell a segítséged! – arcomra egy halvány mosoly szökött, néztem, ahogyan az újdonnal bevásárolt dolgaival ügyetlenkedik, megforgattam a szemeimet. Leakasztottam hátitáskámat a vállamról, combomra raktam, kicipzáraztam. Kivettem belőle a papírzacskót, amit nagyapának vásároltam a mcdonald’sban, jobb kezemmel rámarkoltam a gyűrött felére és a táskámra, leguggoltam mellé. A citromért nyúltam, beletettem táskámba és elkezdtem pakolgatni dolgait. Csendben nézte, nem szólt egy szót sem, ajkai halványan csücsörítettek.

- Ha nem akarod… Akkor segítek! – vigyorogva pakolgattam tovább, a lány felpillantott arcomra. Nem akartam, hogy lássa rajtam mennyire zavarba estem, gyorsan beleraktam még a lisztet is a táskába, becipzáraztam és felálltam. Vállamra csaptam, kezemet nyújtottam felé.

- Köszönöm. – suttogta, segítségem nélkül állt fel, leporolta magát, lehajolt a másik zacskóért, markába fogta. Egy pillanatra megállt, kutakodni kezdett a szatyrában, oda hallottam, hogy megkordult a gyomra. Gondolkodás nélkül néztem előre, majd vissza rá.

- Viszont, akkor ezt meg kell enned.. – mosolyogva nyújtottam felé a csokoládésfánkot, felpillantott rám. Le kezemre, majd ismét fel rám. – Ne ellenkezz! – ráztam meg a fejem, a zacskó felé böktem. – Vedd el.. – hálásan felmosolygott rám, könyökhajlatába csúsztatta a másik szatyrát, kibontotta a papírzacskót, megmarkoltam a táskám pántját, együtt indultunk el. Lehajtott fejjel lépegettem mellette, élveztem társaságát. Nagyon.

- Mit keresel itt? – kérdezte néhány perc csend után, miután befejezte a falatozást

- Na – kaptam fel a fejem, felé néztem. – Mégis érdekel? – egy féloldalas mosoly húzódott arcomra, először értetlenül nézett rám, majd elmosolyodott. Összegyűrte a papírzacskót és a kukába dobta. Kíváncsian nézett rám, megrántottam a vállam. – Autóbalesetem volt, egy kicsit összekaptunk anyámmal.. – vontam össze szemöldököm, tekintete perzselte bőrömet, éreztem, ahogy zavarba jövök. Egy mosollyal eltűntettem gondolataimat, dobtam egyet táskámon. – Itt kell lennem, hogy tanuljak belőle! – fintorodtam el, halkan felkuncogott. – Elvette a jogsimat és a telefonomat is el akarta..

- Húúúúúúúúúú… Szóval a sztároknak sem tökéletes az élet. – vigyorogva nézett fel rám, finoman oldalba böktem könyökömmel.

- Távol sem az.. – halkan sóhajtottam, a mosolya folyamatosan fagyott le arcáról, megköszörülte a torkát. Egy vaku villant az arcunkba, hallottuk a hozzá járuló hangot is, lehunytam szemeimet, tudomást sem véve róluk pillantottam le rá. Másfél fejjel volt nálam alacsonyabb, fejét zavartan mosolyogva fordította el, mélyet sóhajtott. Körbesandítottam.

- Ezt le fogják hozni az újságok? – kérdezte halkan, mintha akárki hallaná rajtam kívül azt, amit mondd. Felé kaptam a fejem, felnézett rám. Tekintetem ajkára tévedt, nagyot nyeltem, rózsaszín, telt ajkai megint csücsörítettek egy picit, halványan csillogtak. Lassan bólogatni kezdtem, elhúzta száját, majd előre fordult.

- Szeretnéd, hogy.. – mutattam a fotós pasi felé, nem szólalt meg, csak megrázta a fejét. – Ez velem jár. – engedtem le a kezem, lehajtottam a fejem. Elvigyorodott, felsandított rám.

- Nem mondod, hogy most szégyelled magad? – kérdezte nevetve, megállt egy pillanatra. Jobb kezét alkaromra simította, csillogó szemekkel nézett rám. A kezére kaptam tekintetem, mosoly lefagyott arcáról, lassan végighúzta karomon, ujjaival megérintette enyémet, majd átvette kezébe a szatyrot.

- Mi? Nem. Dehogy. – ráztam meg a fejem, miután rájöttem, hogy kicsit késtem a válasszal. Ismét vigyorogva nézett rám, felvonta szemöldökét. Tudta, hogy igaza van, arcom kipirult, de úgy láttam az övé is.

- Aha. – pillantott rám arcomat látva, felröhögtem. Befejeztem a mosolygást, próbáltam visszafojtani, felvont szemöldökkel néztem rá. Oldalba bökött, ugyanúgy, ahogy én az imént őt, vigyorogva fordult maga elé. Az út további része csendben telt. Annyira ismerős volt az a felhőtlen, boldog vigyor az arcán. Az a meleg tekintet.. Mintha évek óta ismernénk egymást, pedig most találkoztunk először. Biztos voltam benne, hogy láttam már valahol. Talán volt már egyszer egy dedikáláson? Egy meet and greet-en? Rajongó lenne?

Valahogy vonzott az.. fontos volt, hogy valami ismerős helyre kísérjen. Titkon reméltem, hogy olyan helyen lakik, ahol biztosan beugrik, ki ő, de semmi. Mindegyik utca túl ismeretlen volt ahhoz, hogy akár egyetlen emléket is hozzá csatoljak, ajkamat rágcsáltam mellette. Arra kaptam magam, hogy kétségbeesetten kapálóztam a múltban egy hozzá kapcsolódó emlékhez, de nem sikerült. Nem emlékeztem rá és ez az bizonyította, most találkoztunk először.

- Megérkeztünk. – halkan csengő hangjára felkaptam a fejem, szemeibe pillantottam, majd fel a házra. Csalódnom kellett. Soha életemben nem láttam még ezt a családi házat, de meg kell hagyni gyönyörű volt. Barackszínű falak, óriási üvegablakok, hófehér bejárati ajtó. Azt reméltem a háza valahogy tudatja velem és tudom majd hova tenni, de nem ment. Lehunytam szemeimet, ránéztem. Kirázott a hideg, attól a gyengéd tekintettől, táskám pántjához nyúltam, levettem vállamról kezébe adtam. – Várj, visszaadom a..

- Tartsd meg! – mosolyogva tartottam felé tenyerem, felvont szemöldökkel, csúnyán nézett rám, homlokom ráncba futott. – Tudod mit? – vigyorogtam vicces, egyben felháborodott arckifejezésére. Táskámat leengedte, lábfejére tette.  – Majd visszaadod valamikor. – ráztam meg a fejem, még egyszer, a biztonság kedvéért a házra pillantottam, bágyadtan és egyben kicsit csalódottan mosolyogtam rá, majd megfordultam és lehajtott fejjel lépkedtem vissza a McDonald’s felé.

Keith szemszöge

Egy halvány mosollyal az arcomon néztem végig, ahogy alakja egyre távolodik, kisebb lesz, halványodik, majd eltűnt a hosszú utca sarkán. Lehunytam a szemeimet, fejemet lehajtottam, hüvelykujjamat kémleltem. Az a bágyadt mosoly lebegett szemeim előtt, nagyot sóhajtva dobtam hátamra a táskáját, megmarkoltam a szatyor fülét, még egyszer utána pillantottam.

Mikor megbizonyosodtam arról, hogy tényleg nincs már ott, megnyaltam ajkaimat. Szétnéztem az úton, majd átmentem a másik oldalra, egy házzal lejjebb sétáltam, könyökömmel belöktem a kerítés ajtaját, lábammal becsuktam, majd vacogva robotoltam fel a lépcsőkön. Ugyan ezt eljátszottam a bejárati ajtóval is, miután ledobogtam lábaimról a havat, kibújtam cipőmből és a konyhába sétáltam. Anya a gáztűzhelynél állt, az ebédet kavargatta, mosolyogva fordult meg, pult szélére simította kezeit.

- Szia, angyalom! – rámosolyogtam, leraktam a szatyrot a pultra, a bárszékre a táskát. Elhúztam a cipzárt, és elkezdtem kipakolni belőle. Furcsán nézett rám, de nem szólt egy szót sem. Hallottuk, ahogy nyílt a bejárati ajtó, lábdobogásokat. Öcsém vigyorogva kerülte meg a pultot és lépett oda anyához, miután végigsimított hátamon, apa a pulóverét igazgatva jött felém és egy nagy puszit nyomott fejem tetejére.

- Hét-négyre kikapott az ellenfél! – vigyorgott anyámra, aki büszkén mosolygott öcsémre, ő csak megforgatta a szemeit, lekapta a sapkáját és a kabátját, az előszobába sétált vele. – Ki volt veled az a fiatalember, drágám? – bökött fejével a konyhaablak felé, megnyaltam ajkaimat, gyorsan pakolgattam tovább.

- Miféle fiatalember? – kérdezte anya, szemeit nagyra nyitotta, apa átkarolta hátulról, egy puszit nyomott arcára.

- Ő csak egy régi barát.. – zavartan ráztam meg a fejem, kipakoltam az utolsó dolgokat, Dylan kihúzta a másik bárszéket és felült rá. Kezébe nyomtam a sós mogyoróját. – Még az általánosból.. – legyintettem egyet, lehúztam kabátom cipzárját, felakasztottam az előszobában, majd megmarkoltam a táska pántját és felszaladtam az emeletre.

2. /Nem tudtam, hogy még ilyenkor is..*/

2011. nov. 17. 15:13 - írta Lallita

Imádunk titeket.<3

A. & L.

Az aulába érve üresség és szinte teljes sötétség várt. Villámcsapásként ért az a régi, bizonyos érzés. Egyszerűen leírhatatlan volt ebben az épületben állni. Körülnéztem a halvány fényben, mígnem fülemet meg nem ütötte egy halk, lassú zene. Telefonomat kezembe vettem, lenémítottam, majd ismét zsebembe csúsztattam. Cipőm vastag, kemény talpa a márványozott járólapon halkan kopogott, ahogy megindultam a hang irányába. Lassan húztam el a bordó bársonyfüggönyt, ami takarta a lengőajtót.

Ahogy egyre közelebb értem, egyre hangosabb lett a zene. Mikor betoltam magam előtt a lengőajtót, színtisztán lehetett kivenni a dallamot. Lassú volt, valami zongorás darab lehetett. A nézőtéren koromsötétség volt, tekintetemet a színpadon táncoló alak vonzotta. Teljesen megvilágították a reflektorfények. Lábaim legyökereztek, szinte pislogás nélkül néztem a kecses alakot. Muszáj volt maradnom..

Kiszemeltem a legfelső sor, legszélső székét. Lassan lehajtottam az ülőkét, és leültem a piros bársonyhuzatú ülésre, majd lassan elengedtem magam és átadtam magam a látványnak.

Keith szemszöge

Az utolsó próbánál az tartotta bennem a lelket, hogy ezután hazamehetek. Nincs már sok hátra, és ha most mindent beleadok, akkor nyugodt lélekkel fekszem le aludni és pihenem ki magamat másnap. Vasárnap sosem csinálok semmit. Alig vártam, hogy hazaérjek, és vehessek egy forró fürdőt, és megigyak egy teát.

Úgy érzem, tökéletesre sikeredett a finálé. Nagy lihegve borultam le a földre és vettem fel a végpozíciót. Megvártam, amíg a zene teljesen elhallgatott és síri csönd töltötte be az egész nézőteret, sőt, az egész épületet. Hátratúrtam szőke fürtjeimet, felhúztam a térdeimet és kikötöttem cipőm selyemfűzőjét, lerántottam a lábamról és törökülésben, két kezem közt masszírozni kezdtem talpamat, fejem lehajtottam. Élveztem egy ideig a csendet, majd szemeim azonnal kipattantak, amint meghallottam egy rekedtes, halk hangot.

- Nem tudtam, hogy este tízkor is nyitva van a színház.. – elengedtem a lábam, értetlenül kerestem meg a hang irányát. Megijedtem, meg kell hagyni. Ki azaz őrült, ki rajtam kívül ilyenkor itt van? Egy alakot láttam a sorok között egyre közeledni, összevont szemöldökkel fürkésztem. Szívem heves zakatolásba kezdett, ahogy alakját lassan fedte fel a fény. Azt hittem képzelődöm.. Megráztam a fejemet, azonnal felpattantam, lábaim megremegtek. Cipőimet a kezembe vettem. Egy pillantásra méltattam, a magnóból kivettem a cd-t. Közben fél szemmel lopva rá pillantottam. A színpad szélén lévő lépcsőhöz sétált és feljött rá. A cdt a tartójába csúsztattam, kettő mozdulattal belebújtam csizmámba, könyökhajlatomba csúsztattam a pulóveremet. – Nem akartalak megzavarni.. – nézett rám, barna szemeit félénken csillogtatta felém, gyomrom összeugrott gyengéd tekintetétől. – Maradj, én elmegyek! – kapott fejéhez, hajába túrt, akaratlanul elmosolyodtam. Elfordult, megnyaltam ajkaimat, felsóhajtottam.

- Nem hittem volna, hogy még egyszer erre fúj a szél.. – hangom megremegett, ahogy megszólaltam, már hosszú órák óta nem beszéltem, meg jelenléte is elbűvölt. Már a lépcsőnél járt, de megfordult. Közelebb jött, megállt velem szembe. Reszketve pillantottam mélyen világosbarna szemeibe. Semmit nem változott.. Istenem.. Semmit! Mintha ugyanaz a kisgyermek állna előttem..

- Ismerjük egymást? – kezeit zsebébe csúsztatta, egy pillanatra haboztam. Szívem csalódottan dobbant meg, lehunytam a szemeimet, zavartan megráztam a fejem. Hát persze.. mióta nem találkoztunk több millió arc suhant át szemei előtt..

- Nem, még nem találkoztunk.. Nem ismerjük egymást. – Mosolyogtam halványan. Kezem akaratlanul hasamra csúszott, hosszúláncú nyakláncom medálja ott pihent, így tenyerembe fogtam, eltakartam előle. Mellkasom vadul hullámzott, végigmért, lassan lépegetve járta körbe a színpadot, nem szólalt meg. Néztem rikító piros cipője és a fekete színpad nagy kontrasztját. Lehajtotta a fejét, majd kiült a színpad elejére. Felsóhajtottam, belebújtam szürke, kötött pulóverembe, oldalra döntött fejjel néztem rá. Szemeivel lábait kezdte nézni, amiket a színpad szélén lóbált. alaposan megnéztem hátulról, olyan rég láttam.. gerince kirajzolódott vastag pulóvere alól is, kék alsógatyája illett sapkájához. Egy akaratlan mosolyt csalt az arcomra, ahogyan visszaemlékeztem azokra az évekre, miket együtt töltöttünk, kirázott a hideg. - Mit keresel itt? – böktem ki hirtelen a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott. Mit keres itt megint? Miért jött vissza? Ha tudom.. próbálok nem kimozdulni otthonról.. Nem akartam vele találkozni! Ahogy felnézett, arca kétségbeesett volt, elrántottam róla tekintetemet, a magnóhoz léptem, kihúztam az áramból és otthagytam a széken.

- Csak egyedül akartam lenni.. – Fordította tekintetét a nézőtérre. Lassan lépegettem mellé, lenéztem rá. Torkom elszorult látványától, ha nem lettem volna olyan fáradt, talán leültem volna mellé, de nem tehettem meg. Szívem szerint megkérdeztem volna mi baja, de nem igazán tudtam, hogyan álljak hozzá.. az egész jelenlétéhez. Teljesen összezavart mindent, teljesen felkavart. – Gyűlölöm ezt a helyet! – mondta ajkait összeszorítva, halkan. Nagyot nyeltem. – Miért akar nekem mindig mindenki rosszat? – temette arcát tenyereibe. Valószínűleg magához beszélt.. Én csak egy felesleges ember voltam ott. Régen más volt a helyzet.. Az régen volt. Fogalmam sem volt a mostani életéről, és arról sem, hogy mit keres itt. Valami baj történt?

- Megkérdezném mi történt, de.. Nem igazán érdekel. – indultam el a lépcső felé, felkapta rám a fejét. Ajkai egy furcsa mosolyra húzódtak, szemöldökeit ráncba futottak. Ahogy elé sétáltam, szemei követtek, megálltam előtte, elővettem telefonomat.

- Nem tudom, hogy megbízhatnék e benned.. – grimaszolt egyet, kilestem a képernyőből, felhúztam a szemöldökömet.

- Mondtam, hogy nem érdekel. – Csúsztattam táskámba a telefonomat. – De egyen gondolkozz el.. Nem véletlen, hogy így történt, Justin. – neve csak úgy fojt ki a számon. Nagyon rég ejtettem ki a nevét.. Nagyon rég gondoltam az egész srácra..

- Nem azért jöttem, hogy itt is kioktasson valaki. – morogta, majd feltápászkodott.

- Maradj csak, én már úgy is megyek. – indultam el lassan a kijárat felé. – Csak még annyit.. – fordultam meg, hátrálva mentem, lassan. Még egyszer végignéztem rajta, mélyen el akartam raktározni új énjét. – Stratford nem Los Angeles. Jobb lesz, ha ezt hamar megszokod.. – mosolyogtam, majd aprón felhúztam az orromat. Nagy meglepetésemre, egy halvány mosolyt intézett felém. Megfordultam, majd igyekeztem minél hamarabb kimenni. Még mindig hatása alatt voltam, és nem tudtam hova tenni újbóli felbukkanását.

Justin szemszöge

Hunyorítva néztem egyre távolodó alakját, kecses mozgását, mintha repülne. Hosszú szőke haja lófarokba volt kötve, háta közepét verdeste a vége. Ismerős volt az a grimasz, amit akkor vágott, mikor azt mondtam Nem tudom, hogy megbízhatnék e benned... Már meg is bántam, hogy beszámoltam neki.. Gyűlölöm ezt a helyet..Ha holnap ez megjelenik mindenhol, lehozzák az újságok, twitteren és facebookon ennek az internetes cikkjéről fognak beszélgetni, nagyon megjárom. Fejemet rázva dőltem hanyatt a színpadon, kezeimet széttártam, fejemet oldalra döntöttem. Csak bámultam a fekete gumit az öreg, kopott fára szögelve, lehunytam szemeimet. A csend és a magány magába szippantott, régen nem éreztem ennyire egyedül magam.

Lassan elindultam kifelé, magam után behajtottam a vasajtót, hogy ne csattanjon a csendben nagyot, elsétáltam a vörös függönyig, majd megálltam egy pillanatra. Kinyitottam a villanyszekrény ajtaját és lehúztam a karokat. Egy hangos csattanással leoltódtak a reflektorfények a főcsarnokban, zsebembe dugott kézzel léptem ki ismét a hidegbe. Megnedvesítettem ajkaimat a hirtelen ért hűvöstől, kapucnimat fejemre húztam még sapkámra, körülnéztem, zsebembe nyúlva húztam elő telefonomat és egy halvány mosollyal az arcomon hívtam vissza anyut.

Mindent megbeszéltem vele, hangja már nyugodtabb volt. Egészen hazáig gyalogolva beszéltem vele, majd leraktuk. Ahogy beléptem a házba, bekulcsoltam a zárat, a földszinten csönd volt. Kiléptem cipőmből, felszaladtam az emeletre, és magamra csuktam a szobaajtómat. Első dolgom, letérdeltem földre söpört régi iskolás díjaim és okleveleim elé.

Stratford nem Los Angeles.. Visszhangzott fejemben mondata. Megütötte a szívemet. Én nem vagyok ilyen szörnyeteg.. Én nem tehettem ezt. Kezembe vettem egy serleget, ujjaimat végighúztam a gravírozáson. Stratfordi Hokikupa 2000 – Elmosolyodtam. Feltérdeltem, és a polcom közepére helyeztem. Fogtam a többit is, ugyanígy tettem velük. Okleveleimet a szekrényemre állogattam. Már csak annyira volt erőm, hogy földön összetúrt ágyneműmért lehajoljak, felterítsem az ágyra, és belesüllyedjek a régi, sok ideje nem használt puha matracba..

 

1. /Ugye ezt nem mondod komolyan?*/

2011. nov. 15. 13:29 - írta Lallita

Na, igen.. Még a rész előtt szeretnék írni egy kis.. bevezetést. (XDD) Egy baromi nagyon hibáztunk. Basszus Csajok.. tegnap este úgy szakadtunk, mint még soha életünkben! Elképzelni nem tudjátok! XD Nos, igen.. A név. A lány neve. Ami férfi.. Vagyis a név férfi, nem a lány.. so. yeah. A kérdés az! hooooooooogy.. Mennyire zavar titeket a Keith név a lánynak? Annyira megszoktuk, és olyan jó csengése van, szóóóóval.. FAIL! Szeretnétek, hogy átírjuk 4874786 fejezetben a nevét egy lány névre, vagy el tudnátok vonatkoztatni az egésztől? Ahogy láttam a kommentek alapján, ketten.. (azt hiszem) jöttek rá, hogy ez valójában férfi név. Szóval, még egyszer.. Lecseréljük/átírjuk a nevét a történetben a főszereplő lánynak, vagy ez így nektek megfelel? Esetleg nagyon nagyon zavar titeket? Ne haragudjatok, csak.. Na jó, ezt nem tudom kimagyarázni! Ígérjük, legközelebb google nélkül nem fogunk írni. :"DD Nagyon vicces volt az egész helyzet, de ezt komolyan meg kellett kérdeznem tőletek!

*Ja, és még egy kis megjegyzés! Ami talán nem lenne olyan zavaró. Kiejtésben (mikor magatokban olvassátok, és halljátok belső hangotokat) eltérhettek a megszokott "kif(foghang)" kiejtéstől, és egyszerűen "keit"-nek ejtenétek a nevet. Talán ez egy kicsit változtat az egészen. :)

És úristen! Még egyet muszáj! Majdnem elfelejtettem.. Borzasztóan köszönjük a tegnapi visszajelzéseket! Úristen, fantasztikusak vagytok! Remélem kellőképp elbúcsúztatok Nasonéktól és most jöhet Justin és Keith(?) felejthetetlen(reméljük;)) története! :)

A. & L.

- Justin, nem mondom el még egyszer, megértetted? – ajkaimat összeszorítottam, a falba vertem könyököm. Egész este ezzel zaklatott, már kikészültem tőle. – Justin Drew Bieber, azonnal gyere ki!  – hangja az egekbe szökött, nekem is ez volt az utolsó csepp a pohárban. Elrántottam a kezem a faltól, kettő lépéssel az ajtó mellett termettem és felrántottam.

- Mi a franc van? – emeltem fel a hangom, megrökönyödve nézett rám, majd visszanyerte eredeti színét. – Mi van, mi? Anya, mi a francot akarsz? – üvöltöttem, úgy, ahogyan még sosem vele, éreztem, hogy arcomba szökik a vérem, összeszorította a fogait. Lehunyta szemeit egy pillanatra és felnézett rám.

- Add ide a telefonodat! – hidegvérrel nyújtotta felém a kezét, egy mosoly szökött arcomra, majd grimasszá vált.

- Nem – suttogtam, közben megráztam a fejem. – Nem fogjuk ezt eljátszani még egyszer! – néztem le rá. – Elegem van abból, hogy mindig parancsolgatsz..

- Add ide a telefonodat! – üvöltött rám, közelebb lépett.

- Különben? – néztem le rá ismét, ajkára harapott, nagyot sóhajtott, határozottan nézett szemeimbe.

- Most! – olyan erősen artikulált, hogy úgy éreztem pofonvágott vele, zsebembe nyúltam. Rájöttem, ahogy vörösen izzó szemeibe néztem, hogy ennek a veszekedésnek sem lesz jó vége.

- Mi értelme, ha odaadom, hm? – kérdeztem tőle komolyan, kezébe csusszantattam. – Holnap elmegyek és veszek helyette hatot. – rántottam vállat, hátat fordítottam neki.

- Elegem van belőled! – mondta normál hangerőn, éreztem, ahogy hátralépked, hangja egyre messzebbről szólt. Eltűnt a folyosón, egy nagy ajtócsapódást hallottam. Egyből szívembe nyílalt valami különösen fájó érzés, nagyot sóhajtva ültem le az ágyamra, lehajoltam. Térdeimre támaszkodtam, lekaptam fejemről, türkizkék sapkámat, az ágyra dobtam. Anya nagy zajokkal tért vissza, lábával kirúgta az ajtómat, felemeltem a fejem. - Csomagolj, mész Stratfordba a nagyszüleidhez! – levágta a bőröndömet a földre és felé mutatott. Felálltam, láttam, hogy arcán könnyek gyöngyöznek, de nem bírtam ki. Eltátottam a számat, olyan dühbe gurultam, mint még soha. Ennyire még sosem fajult el a helyzetünk, elindultam felé. Megráztam a fejem, bal kezem mutatóujját felé mutattam.

- Én abba a lepukkant, köcsög faluba vissza nem megyek! – üvöltöttem rá, rávágtam térdemre. - Most? Komolyan most akarsz visszaküldeni? – teljesen kiakadtam. Nem hittem el. Ilyen nincsen.. Ezt nem teheti meg velem! Ilyen nincsen! – Anya! Tudod te mit vennél el tőlem? Jézusom! Jól érzed magad? Nem vagy lázas? Úristen! – kiáltottam. – Anya! Believe van. Turné. Érted? Nem megyek Stratfordba. Nem húzhatsz vissza a csillogásból egyenesen a sárba.. Ezt nem..

- Justin, az én fiam vagy, értetted? És az én fiam nem ennek született… - mutatott végig rajtam, hangja megcsuklott, könnyei végiggyöngyöztek arcán.

- Anya, kérlek.. – tudtam, hogy veszekedéssel nem megyek semmire, muszáj voltam lehiggasztani magam, ha magamra haragítom, soha az életben nem szól hozzám. Nagyot sóhajtott, megrázta a fejét.

- Nincs apelláta, Justin! – hangja komoly volt. Komolyabb, mint bármikor. – Vagy visszamész három hónapra Stratfordba, vagy itt maradsz Los Angelesben és vége a karrierednek! – hátat fordított, meg sem várta, míg válaszolok… csak rám vágta a szobám ajtaját.

Keith szemszöge

A zene teljesen átjárta a testemet. Úgy éreztem magam, mint egy marionett bábu, amit a hangok rángatnak ide-oda. Erősen összpontosítottam a ritmusra és végtagjaim munkájára. Össze kellett hangolnom őket, hiszen nagyon szorított a határidő. Kegyetlenül kevés időm volt. Lassan egy éve tanultam ezt a koreográfiát, de mindig találtam benne valami hibát. Ha nem én, akkor a tanárom..

- Állj! – kiáltott be. – Nem! Először dömiplié, relévé, dömiplié és póz! – mutatta meg a sorok előtt és a színpad közt a mozdulatsort. Hajamat hátratűrtem szememből kontyomba, kénytelen voltam bólogatni. – Újra! – kezeimet ökölbe feszítettem, visszaálltam a kezdőhelyemre.

Már dél óta itt dekkolok. Nem ettem semmit, majd’ összeestem. A színpad szélén egy flakon szénsavmentes ásványvíz pihent, még a dresszem is szorított. Megigazítottam magamon fekete melegítőmet és zoknimat, majd vártam, hogy elinduljon a zene. Szinte visszafojtott levegővel csináltam végig. Ha ebbe mindent beleadok, akkor van egy kis szabadidőm, egészen este 7 ig. Onnantól még egy 3 órás próba, de azt csak egyedül, bármiféle közönség nélkül szenvedhetem végig. Leborultam a földre, és hallottam, hogy halkult a zene. Végeztem.

- Megbízom benned, Keith. – visszhangzott a hangja a nagy, üres és sötét teremben. Csak engem világítottak a fények, felemeltem a fejemet, ziláltam. – Remélem, nem játszod el a bizalmamat. – vette táskáját vállára. Arcát ráncok borították, de külseje még mindig kifogástalan volt. Egyenes háttal állt meg a széke előtt, ujjait a megfelelő pózban tartotta maga előtt, összekulcsolta kezeit.

- Én próbálom.. – leintett.

- Nem a magyarázkodásodra van szükség. Tettekkel bizonyítsd, Keith! Szerinted hányan lesznek kíváncsiak a magyarázkodásodra? – ásta bele olyan távolról szemeit az enyémekbe.

- Senki.. – mormogtam halkan, lassan felgördültem, felálltam.

- Úgy van. Akkor had lássam, hogy mit hozol ki magadból. Tudom, hogy te ennél sokkal, de sokkal több vagy! Ismerlek. – mintha.. de csak mintha egy mosoly apró foszlányát vettem volna észre száján. De biztos csak képzelődtem..

- Úgy lesz. – mondtam röviden. Bólintottam egyet, majd magas sarkúja kopogása töltötte be a nézőteret egészen addig, amíg ki nem lépett a lengőajtón, majd hamarosan az Avon színház kijáratán, is.

Felsóhajtottam, hátraestem a színpadon, és négykézláb kúsztam el a vizemig. Nem éri meg, hogy kiakadjak. Tudom, hogy ez most csak egy átmeneti állapot, semmi több.. De ez az egy hónap teljesen lerombolja mindenem..

Justin szemszöge

Hajnal volt. Már a nap felkelt én meg a bőröndöm előtt görnyedtem. Pontosabban.. 6 bőrönd előtt. Mindegyiket felcímeztem –magamban- hogy mibe mit fogok rakni. Az egyiket teljesen ellepték a pulóvereim, másikat a pólóim, harmadikat az alsógatyáim és a zoknijaim. Negyedikbe gondoltam a műszaki dolgaimat. Esetleg hangfalak, egy mikrofon, fülhallgatók.. De mi van, ha összetörnek?

- Justin.. – nyitott be valaki lassan, felnéztem rá. Meggyötört arca volt mind a kettőnknek, hiszen este óta nem szolt hozzám. Alig aludtam pár órát, és zuhanyzás közben láttam be, hogy tényleg nem tudok máshogy dönteni. – Nem kell ennyi bőrönd, édes fiam. – ereszkedett térdre, és elkezdte kipakolni dolgaimat.

- Ne, anyaa.. Legalább ebbe ne szólj bele! – rántottam el pulóveres bőröndömet, és magamhoz húztam, így nem érte el. Szúrósan néztem rá, mélyen szemeimbe nézett.

- Olyan vagy, mint apád. – temette jobb kezébe arcát, felsóhajtott, lehajtottam a fejemet. Nem akarom bántani.. – Csak tudd, hogy néhány éve, megvoltál ezek nélkül is. – mutatott a hangfalaimra és a mikrofonra. – Ha nagyon szükséged lenne, hidd el, nagyiék sem a kőkorszakban élnek. Haladnak a korral.. – ráncolta össze szemöldökeit. – Csak gondolkodj el ezen. – Behajolt hozzám, megsimogatta fejemet majd egy puszit adott hajamra. Elhúztam a fejemet tőle, majd néztem, ahogy csalódottan kiment az ajtón. Hát jó, legyen úgy, ahogy ő akarja..

***

Olyan erővel vágtam be magam után nagyi kocsija ajtaját, ahogyan csak tudtam. Bár ő utánam szólt, de mit sem hallva trappoltam fel a lépcsőn. Egy öleléssel köszöntöttem nagyapát a nappaliba, aggódva szemeimbe pillantott, csak megráztam a fejem. Ledobtam hátitáskámat a kanapéra, beleugrottam nadrágomba és visszamentem a kocsihoz. Nagyapa kicsoszogott velem a barna-kék kockás mamuszában, leugráltam a lépcsőn, nagyi már kiemelte a két bőröndömet a csomagtartóból, megfogtam az egyiket, megvártam ameddig Bruce megfogja a másikat és segít felvinni.

Végül is eleget adtam anyának. Nagyiék látták rajtam, hogy dühös vagyok, de iszonyatosan. Még a levegő is más volt, mint Los Angelesben. Gyűlöltem ezt a helyet.. Arról nem is beszélve, hogy mennyi időbe telt, mire hazaértünk a reptérről. Körülbelül fél óra volt. Los Angelesben az autóban még aludtam is.. Hozzászoktam a forgalmas utakhoz, a csillogó plakátokhoz. Gyenge volt nekem Stratford ahhoz, amiben eddig éltem.

Amint nagyapa becsukta maga mögött az ajtót, szétnéztem a szobámban. Minden ugyanúgy volt elhelyezve, mint amikor elmentem. Torkom összeszorult, ahogy a régi cuccaimra néztem és, ahogy megpillantottam a díjaim polcát, elfintorodtam, majd tekintetem a platina lemezemre csúszott. Nem bírtam tovább, kiakadtam. A polchoz léptem, és akkorát vágtam rá, hogy eldőltek rajta a bekeretezett fényképek, hockey-s díjaimból néhány leesett a földre, a szekrényhez léptem. Mindent lesöpörtem róla a földre, összeszorított fogakkal túrtam össze az ágyneműmet, a sarokba dobtam. Csak azután nyugodtam meg, mikor végigrugdostam a földön az akkori kedvenc hó gömbömet, ami az ágyam sarkának ütközött és eltört.

Nagyot sóhajtottam, megráztam a fejem. Zsebembe nyúltam, meggyőződtem róla, hogy a telefonom a zsebemben van, majd feltéptem az ajtót. Nagyi ijedt tekintetével találtam szembe magam, egy lesújtó pillantást mértem rá, majd nadrágomba markolva rohantam le a lépcsőn, az előszobában belebújtam a piros suprámba, leakasztottam a kék sapkám, fejembe húztam és magamra vágtam az ajtót.

***

Fogalmam sem volt róla, hogy hová megyek, de aggodalomra sem nagyinak, sem nagypapának nem volt szüksége. Jól ismertem a járást. Ennek a lepukkant falunak minden zugát bejártam akkor… Lehajtott fejjel jártam az utcákat, már sötétedett. Kirázott a hideg, ahogy elment mellettem egy autó, hűvös szellő csapott meg. A hó lassú táncra kapott a gyenge szélben, az ég sötét volt. Csupán csak az utcai lámpák fényei világították meg az egész falut, ahogy az égre pillantottam, fintorognom kellett. Csillagok.

Telefonom rezgésére lettem figyelmes, zsebembe dugott kezemet kihúztam, megnéztem a kijelzőt. Anya. Visszaadta a telefonomat, hogy mikor Stratforba érek, hívjam fel, hogy minden rendben van e, és azért, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot. Lefordultam a sarkon, nagyobb léptekben haladtam. Az utca forgalmasabb volt, mint az eddigiek, de nem nagyon törődtem vele. Csak az járt a fejemben, hogy nem gondolt rám.. Csak magára, hogy neki jó legyen. Elküldött ide, még csak meg sem hallgatott.

Egy pillanatra megtorpantam, amint elsuhantam egy jól ismert lépcső mellett. Visszatolattam, telefonom türelmetlenül rezgett még mindig kezemben. Lenéztem lábaimra, lábfejemmel elsöpörtem a havat a földről, egy mosoly szökött arcomra a betonba öntött csillag, és az aláírt nevem láttán. Felemeltem a fejem, a lépcsőre pillantottam.. Hideg esték és hosszú, fárasztó, de élvezettel teljes napok emléke kötött hozzá. Megpillantottam kiplakátolt üvegajtaját résnyire nyitva lenni, felsóhajtottam. Kezemet végighúztam a korláton, felugráltam a lépcsőn és halkan belöktem magam előtt az ajtót.

...

2011. nov. 14. 14:55 - írta Lallita

Prológus

Piros lakkszandálom talpa halkan kopogott az üres iskolai folyosón. Apa meleg kezét éreztem bal vállamon, kezeimbe néhány könyvet szorongattam mellkasomhoz. Hátamat húzta az iskolatáskám, tele volt a rajzaimmal, festékekkel, tolltartómmal és mindenféle csili-vili dologgal. A folyosó menti falak tele voltak tapétázva versenyeredményekkel, rajzokkal és díszletekkel az elkövetkezendő szellemes halloween mókára. Valahogy egyik ijesztő, vagy mókás figura nem tudta elvonni a figyelmem a folyosó végén lévő osztályról. Mindenhol csend volt, csak az ajtókon lévő kis ablakokon lehetett benézni az órára. A földszinten mentünk végig apával, itt vannak az elsősök és a másodikosok. Az igazgató néninél voltunk, kedves néni. Nagyon megszerettem. Megnyugtatott, hogy a többiek is aranyosak és szívesen befogadnak engem.

Még.. Nem igazán értem miért volt erre szükség. De azt tudom, hogy a régi óvodám és ahol elkezdtem iskolába járni, most nagyon messze van tőlünk. Mindössze 6 éves vagyok, de próbálom megérteni a dolgokat. Apa és anya segítenek mindenben, ahogy segítenek majd beilleszkedni az új pajtásaim közé is.

- Izgulsz, tündérem? – hallottam meg mély hangját, felnéztem rá. Egy sötétbarna öltönyt viselt. Ő is ma megy először a munkahelyére, de ő ott ismer néhány bácsit. Azt mondta jobb lesz így az élet. Muszáj volt elköltöznünk.

- Igen. Nagyon. – néztem még mindig fel a magas apára. Sose tudtam elképzelni, hogy nőhetett ilyen nagyra. Én örökre ilyen kicsi fogok maradni..

- Itt vagyunk. – állt meg. Szembe fordultunk egy ajtóval, és félig lábai mögé bújtam. Lenézett rám, megfogta a vállaimat, leguggolt velem szemben. – Figyelj rám, szépségem.. – mosolygott rám bíztatón. Sötétkék szemei melegen csillogtak a folyosó élénksárga fényében, félig lehajtottam a fejemet, kifestő könyveimet egyre erősebben fogtam magamhoz. – Bízom benned, nagyon ügyes leszel. Gyönyörű vagy, csak barátkozzál velük és hidd el, holnap könyörögni fogsz, hogy minél hamarabb hozzalak el.. – simította érdes tenyerét arcomra. Elmosolyodtam, arcomat tenyerébe dörgöltem.

- Mi van, ha kinevetnek? – szám széle lefelé húzott, utáltam ezt a fojtogató érzést. Nem szerettem. Melegen elmosolyodott, nem szólt semmit. Felállt, felnéztem rá, mély zakózsebébe nyúlt és egy fehér valamit húzott elő. Ismét leguggolt hozzám, és arcom elé helyezte a kis macit, kinek jobb szeme be volt foltozva.

- Tessék, ezt a tiéd. - nyújtotta felém. Kinyújtottam félig jobb kezemet, belerakta markomba, ismét mellkasomhoz szorítottam könyveimet. – Ha valami bánatod van, suttogd a maci fülébe. Ő meghallgatja, és erőt ad neked. – hajolt közelebb, és homlokomra adott egy puszit. Arcán lévő szúrós tüskék piszkáltak, de hamar elhúzódott. Felegyenesedett, kopogott az ajtón.

- Szabad. – hallottuk rögtön. Bal kezemmel nadrágja szárát markoltam. Apa lassan benyitott, bementünk. Éreztem, ahogy halkan sutyorogni kezdenek a többiek, egyre rosszabbul éreztem magamat. Megint ott volt a hasamban a rossz érzés, mit mindig is utáltam.

- Jó napot! – köszönt apa, majd tenyerét fejemre simította és egyre előrébb tolt.

- Jó napot. Biztos te vagy  Keith.. – jött közelebb, leguggolt elém. – Már egy helyet ki is jelöltünk neked. – mosolygott rám, egyik kezével megfogta az enyémet. Bátran néztem fel rá. – Gyerekek, mostantól Keith velünk fog egy osztályba járni. – Mondta a többieknek. Csendben néztem végig rajtuk. Hátul pár fiú halkan mocorgott, én meg haza akartam menni. – Tessék, az ablak mellett van az asztalod. – lökött egy finomat kezével a hátamon, én meg elindultam. Hátranéztem apára útközben, ki végig követte, ahogy megyek a helyem felé. Olyannyira nem figyeltem, hogy a következő pillanatban lábaim megbotlottak, és a kezemben lévő összes könyvem a kicsi macival együtt a földre esett, velük együtt én is. Szőke hajam előre hullott, és hallottam, ahogy mellettem lévő két fiú hangosan felnevet. Lassan felültem, morcosan néztem földön heverő színes könyveimre, és lassan szedegetni kezdtem őket.

- Várj, segítek. – hallottam meg egy hangot velem szembe, felnéztem. Egy szinte kopasz kis fiú guggolt előttem. Felvette a könyveimet és az asztalomra rakta őket, végül macimért nyúlt, kedvesen rám mosolygott és felém nyújtotta.

- Köszönöm. – álltam fel lassan, leporoltam a ruhámat. Elvettem tőle a macit, felnéztem rá, barna szemei és hófehér fogai voltak. Rögtön mosolyognom kellett, hiszen tudtam, azt az arcot soha életemben nem fogom elfelejteni..